Megvehetjük pénzzel a gyerekeinket?

A tudományos válasz: a szüleitől anyagi és érzelmi értelemben is független gyerek képes boldog felnőttként élni mindennapjait.

De vajon mitől lesz ez jó nekünk, szülőknek? Jót teszünk-e magunkkal azzal, ha kizárólag a gyerek érdekeit tartjuk szem előtt és hagyjuk,hogy az egyéni érdekeink a magzatvízzel együtt lefolyjanak a városi közüzemi csatornahálózatba? Nem jobb-e nekünk szülőknek, ha önző módon a saját nyugdíjas éveinket is szem előtt tartva magunkhoz láncoljuk azt a gyereket?

Mi lesz velünk azután, ha társadalmunknak leszállítottuk a tankönyvekben megírt boldog, a szülei nélkül, önállóan dönteni képes, saját egzisztenciával rendelkező emberpéldányokat? Nem törvényszerű-e, hogy az élete delelőjén lévő, saját egzisztenciával rendelkező, sikeres, felnőtt gyermek a függőséget jelentő életszakasz lezárultával magára hagyja élete alkonyán lévő aggastyán szüleit?

Ha jól végeztük szülői feladatunkat, akkor elvileg versenyképes szakmát, de legalábbis gyakorlati rátermettséget és munka iránti alázatot adtunk a gyerekünk kezébe, mellyel akár külföldön, akár itthon önállóan valósíthatja meg szakmai és magánéleti álmait. A szülei segítsége nélkül. Azaz már nem - vagy nem kizárólag - a szüleitől várja a tiszta ruhát, a vasárnapi ebédet, a buli-hozzájárulást, a tandíjbefizetést, a lakástörlesztőt és a valahová tartozás érzését.

És akkor ez most jó nekem, mint szülőnek? Ha szerencsés természete van a gyereknek, akkor soha nem felejt, és hálája jeléül lelkiismeretesen segít majd XXI. századi gyereknevelési versenyben megőszült halántékú szüleinek cipekedni, orvoshoz menni, számítógépet kezelni, néha-néha nyugdíjat kiegészíteni. Remélhetőleg nem felejti el az anyák napját, az apja születésnapját, és ha jó lélekkel áldotta meg a sors, akkor talán majd segít hétköznap munkaidőben az esztékában járókeretet választani öregecske szüleinek.

A gyerekek többsége viszont, lássuk be, valószínűleg túl későn, vagy nem mindig a szülő által elvárt módon fejezi ki háláját. Így aztán mi szülők munkánk elismeréséül a "Gratulálunk, Ön boldog felnőtté tette gyermekét" c. porosodó oklevél mellé feltehetjük a polcra az évi háromszori - karácsonyi, szülinapi, újévi - köszöntőket is. Megtanulhatjuk kezelni a Skype, a Picasa majdani utódait, ha látni akarjuk leszármazottainkat, regisztrálunk a 2030-ban divatos közösségi oldalakon, ha beszélgetni akarunk gyerekünk gyerekével a valósidejű kapcsolattartás jegyében.

Mindig is voltak azonban olyan szülők, akik nem ezt az utat választották. Hisz ki ne ismerne a szüleitől érzelmileg és anyagilag is függő 30-as, 40-es éveiben járó többgyerekes anyukát vagy apukát, akinek gondolatait anyagi és érzelmi értelemben is az átlagosnál erőteljesebben befolyásolják a szülei?

Többszörös halmozati esetben nem ritka, hogy a harmincas anyukának a nyugdíjas szülei fizetik az unokák magániskoláját, azért cserébe, hogy ők mondják meg, hogy hová járjon a gyerek. A nagyszülők veszik a lakást, cserébe viszont ők mondják meg, hogy melyik utcában lakjon a gyerek, és milyen járólap legyen az új konyhában. A nagyi fizeti a fodrászt, manikűrt, pedikűrt, cserébe viszont elvárja a napi 4-5 telefonos státuszjelentést és a közös vasárnapi ebédet teljes taglétszámmal, ahol persze a következő unoka elvárt születési időpontját is előre jelzi. A nagypapa fizeti az autóvásárlást és a szervizelést egyetlen lányának. Cserébe viszont senki nem várja el a fiatal vőtől, hogy családfő legyen, hisz ő úgyis elfoglalt, sokat utazik, a nagypapi szívesen megoldja a helyi problémákat. A 'felnőtt-gyerek' rendszeres elismerést kap szüleitől azért is, ha ügyesen vásárolt új ruhákat a boltban a szülők bankkártyájával, mialatt az unokák magánbölcsiben, magánsuliban múlatják az időt.

A gyermeke sorsáért folyamatosan aggódó korosodó szülő újabbés újabb lakberendező, reklámszakember-képző és egyéb létfontosságú tanfolyamokra fizeti be a negyvenes évei felé közeledő gyermekét, hogy a több lábon állás jegyében aktívan segítse gyermeke jövőjét, amikor ő már nem lesz mellette. Hisz egyszer csak el kell kezdenie dolgoznia annak a szegény párának. A szegény pára pedig az úri kiszolgálásért cserébe megtanulta elfelejteni saját gondolatait a szülő jelenlétében és a mellimplantátumok cseréje érdekében gond nélkül közös véleményre helyezkedik a mecénás szülőkkel bármilyen témában.

A szülő akarva, akaratlanul rávezeti gyerekét a pénztárcájához vezető könnyebbik útra és a gyermek pedig jól tűri az unokákkal együtt, hogy hó elején a nagyszülő fizesse a mobilszámlát, de nem vonakodik elfogadni a zsebpénzt a külföldi nyaralás előtt sem.

Cserébe viszont a nélkülözhetetlen - pénztárcájú – szülő sosincs egyedül: soha nem marad magára, mert a gyerekek kötelezően az unokákkal együtt tartják a nagyi kertjében a születésnapot, névnapot, keresztelő utánipartit, a húsvéti tojásgyűjtést, és Szentestén is elmaradhatatlan a látogatás. A szülinapi tortákat a nagyi viszi az óvodai zsúrra, a nagyfater pedig megsértődik, ha a fiatal, tapasztalatlan vő megpróbálja átvenni a nagypapától az ünnepi kandallógyújtás feladatát.

No, most akkor én milyen szülő legyek? Az érzelmileg és anyagilag független, boldog felnőttet neveljek-e, és az üres családi fészekben magányosan öregedő mintaszülő legyek? Avagy láncoljam-e magamhoz a gyermekeimet, unokáimat érzelmi és anyagi értelemben is, és így amíg élek, szellemi részese lehetek az ő életük körforgásának is, ami, lássuk be, fiatalon tartja még a legöregebb testet is.

Akik most fellélegeztek azzal, hogy "Ááá, nekem úgysem lesz pénzem nyugdíjasként a gyerekemet támogatni", azok ne feledjék, hogy a dilemma akkor is adott. A mérték pedig csak anyagi lehetőségeink és érzelmi beállítottságunk függvénye.

acsevi