Kép: Stockfresh

Szóval néhány hete, a szokásos reggeli készülődés közben, a szokásos módon ráálltam a mérlegre, ami cseppet sem azt a szokásos súlyt mutattam, amit látni szerettem volna. Híztam. Két teljes kilót. A látvány szíven ütött. Aztán amikor ismét önmagammá változtam, nem akartam elhinni, hogy ez ekkora meglepetést okoz számomra, hiszen terhes vagyok. Valahol félidőben járok. És mégis, ahelyett, hogy annak örülnék, hogy mindössze két kiló jött eddig fel rám, egészen elkeskenyedtem tőle. Ez agyrém.

Na de hogy jut el egy egyébként értelmes, intelligens nő odáig, hogy kétségbeesik a terhesség közepén plusz két kilótól? Ilyet azok a nők szoktak, akikről a legkevésbé sincs jó véleményem, akik számára a külsőségek a legfontosabbak. Nem én.

Szóval hogyan is jutottam idáig?

A legtöbb kamaszhoz, fiatal lányhoz hasonlóan nem voltak súlyproblémáim. Sőt kifejezetten sportos, karcsú alkat voltam, az a típus, aki bármit felvehet, mindig jól néz ki. Ezzel akkoriban nem voltam tökéletesen tisztában, de visszanézve már tudom, mennyi mindenben segített nekem a kinézetem. Volt idő – egy kisebb idegösszeomlás után – amikor kifejezetten híznom is kellett. Aztán beálltam egy kényelmes 52-55 kiló körül súlyra – a 168 centimhez – és évekig tartottam ezt. Sosem diétáztam, bármit ehettem, valamennyit mozogtam is. Ebben az időben ismerkedtem meg a férjemmel.
Őszintén megvallva semmilyen erőfeszítésembe nem került ennek az állapotnak a fenntartása, sőt ha mélyen magamba nézek, emlékszem, hogy nevettem a lányokon, akik folyton folyókúráztak, hogy mennyire nem értettem, hogy képes valaki meghízni, hiszen én azt tapasztaltam, hogy akármennyit, akármit ehetek, a súly nem mozdul. Akik meghíznak, tuti szétzabálják magukat. Igen, kevély voltam, nagyképű és fiatal, de megkaptam az élettől, ami ezért jár.

Olyan 23 éves korom körül aztán hirtelen elromlott valami. Azt vettem észre, hogy fél év alatt nyolc kiló feljött, majd a következő fél évben négy. Ekkor 65 kiló körül jártam. Még így sem voltam kövér, szerencsére kilók arányosan rakódtak rám, de azért bántott. A legjobban az fájt, hogy nem tudtam, mi történt. Az életmódom, étkezési szokásaim nem változtak. Egyetlen dologra tudtam gondolni, a gyógyszer. Nagyjából a gondok kezdetével egy időben egy nőgyógyász fogamzásgátlás céljából egy igen magas ösztrogéntartamú gyógyszert írt fel – ezzel akkor nem voltam tisztában. A gyógyszert abbahagytam, de a súlyom maradt, sosem ment már lejjebb. Boldog ugyan nem voltam a testemmel, de elfogadtam a helyzetet.

Aztán teherbe estem. A terhesség alatt 16 kilót híztam úgy, hogy diabéteszem lett és 160 gr-os diétán voltam. A mérleg mégis felkúszott, hiába figyeltem. A régi képeimet megnézve, a végtagjaim mind vékonyak voltak, de óriás hasam és gigamelleim nőttek. Mire a lányom egyéves lett, a felszedett kilók eltűntek, és bár itt-ott megnyúltam, de nagyjából elégedett voltam – egy darabig.

Másfél évvel a szülés után visszamentem dolgozni. Ülőmunka, stressz és szépen lassan minden egyes kiló visszajött – szinte észre sem vettem, vagy nem akartam. A ruháimba belefértem, hisz a terhesség alatt vettem nagyobb darabokat, amik nem kifejezetten terhescuccok voltak. Mire feleszméltem, már utáltam magam. Vesszőfutásba kezdtem. Ráeszméltem, hogy pontosan abban a helyzetben vagyok, amit elképzelhetetlennek tartottam korábban, ami miatt lenéztem emberek. Fogyókúráznom kell. Dühítő, fájdalmas felismerés volt.

Próbáltam mindent, amit csak tudtam, de a siker csak ideig-óráig tartott és a klasszikus jojó-effektusba kerültem. Az volt az érzésem, hogy a testem folyton a nyolcvanegy kilóra törekszik. Onnan sosem híztam tovább, és sosem tudtam kisebb súlyt sokáig megtartani. A küzdelmet akkor adtam fel, amikor másfél évnyi kemény, szívós kitartással lefogytam tíz kilót, majd nem egész három (!) hónap alatt visszajött. Ráadásul nincs alapvető gond az étkezési szokásaimmal. Nem vagyok édesszájú, nem nassolok, nem eszem csokoládét, nem szeretem a kenyeret és a tésztákat sem különösebben, tehát ezekből sem eszem sokat. Fél adag étellel simán beérem. Édesség helyett gyümölcsöket, natúr joghurtot eszem.

Végül beletörődtem, mert nem tudtam már, hogy miről mondhatnék le, anélkül hogy az ne fájna. Szóval úgy döntöttem, nem sanyargatom magam tovább.

Aztán apró csoda történt. Amikor ismét teherbe estem, a terhesség alatt egyetlen kilót sem híztam. Valami ismét megváltozott, de most szerencsésebb irányba. A diabétesz nem jött elő. Nem éheztem, nem kívántam semmi édeset és nem kívántam a húst sem, ami nélkül korábban elképzelhetetlennek tartottam az étkezést. (Érdekesség, hogy a fiam azóta sem eszik húst)

Szóval a szülés után jobban néztem ki, mint a korábbi években bármikor. Néhány kiló ugyan a szoptatás alatt ismét visszajött, de a korábbi súlyom a mai napig nem tért vissza. Úgy éreztem, a testem ismét talált magának egy ideális állapotot, ami most éppen a hetvenöt kiló. Nem éppen ideális, de még mindig jobb, mint a korábbi nyolcvanegy.

Futni is elkezdtem – ami ugyan nem a legideálisabb mozgásforma, de élveztem. Éreztem, ahogy erősödöm, tudtam, hogy fogyni fogok.

És most ismét terhes vagyok. Kezdetben minden úgy alakult, mint az előzőnél. Eleinte néhány kilót még fogytam is. És most azt láttam, hogy a mérleg felfele indult, rettenetes érzés. És félek, nagyon félek, hogy megint csapdába esek.

Most három és fél kilónál járok, ami még mindig nem a világvége, de be kell valljam, szorongok. Már csak két és fél kiló és elérem a bűvös nyolcvanegyet. Mi van, ha megint elszabadulnak a kilók? Mi van, ha megint kövér leszek? Mi van, ha megint utálni fogom magam? Mi van, ha így maradok?

Terhes vagyok, jó eséllyel életemben utoljára, és nem tudom elengedni magam és élvezni. Persze nem ez jár minden percben a fejemben, de egyre inkább elhatalmasodik rajtam a félelem.

És egy tanulság. Többször jártam már úgy életemben, hogy valami kapcsán, amiben magabiztos, nagyképű vagy kevély voltam, a sors az orromra koppintott és megmutatta, hogy ami nekem könnyű, másnak lehet nehéz, hogy a világnak nem csak az a része létezik, amit én ismerek, és hogy amit ma határozottan állítok, lehet, hogy holnapra már nem igaz.

Mirca

Terhesnapló 10.0: Mi van, ha újra kövér leszek?