Bassza meg, nem tudom abbahagyni ezt a kurva káromkodást!

Összeszedem magam, rászólok:

– Ilyet soha ne halljak többé! Így nem beszélhetsz. És én se....

...ugyanis ez itt a fő gond. Tudtam, tudtam, tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy olyan nincs, hogy büntetlenül szövegelhetek mocskos szájjal. Hogy csak úgy kiszaladhat a számon egy-egy bazdmeg, ha nem bírom kitekerni a befőttesüveg tetejét, kiszedni a szekrény mögé behajított gyerekjátékot, vagy nem ér el a porszívó vezetéke a falig. Hogy nem mondhatom a teljesen idegbeteg ügyintézőre az épületből kilépve, hogy hülye picsa. Tudtam. Le kell róla szokni! Muszáj! Mert a gyerek megtanulja. Nincs mese. Mindent megtanul.

Esküszöm, születése óta próbálkozom. Mondtam már, hogy „a fűzfán fütyülő rézangyalát”, de amikor tényleg rászorult a teteje arra a kur... ööö, bocsánat, vacak befőttesüvegre, egyszerűen nem jutott az eszembe. Próbáltam hangosan számolni, de mikor megkérdezte a lányom ártatlan arccal, hogy „anya, miért számolsz?”, azt válaszoltam rá, hogy „a francba is, hogy ne beszéljek olyan kibaszottul csúnyán”. Néha sikerült. Voltak javuló időszakok. De visszaesek állandóan. Komolyan mondom, a cigit könnyebb volt letenni!

Az a baj, hogy jólesik. Érzem, hogyan távozik a feszkó, amikor kimondom a nagyon randa szót. Pont, mikor a kuktából kiengeded a gőzt. Még az izmaim is lazábbak utána, tisztább a fejem, jobban tudok figyelni.

Csak hát az a baj, hogy hiába tudom megmagyarázni. Még akár jó is lehet a mentségem, az se változtat a tényen: a saját gyerekem életét szúrom el, ha nem sikerül változtatnom. Hogy fognak szegénnyel bánni, ha ő lesz a mocskos szájú?!

Most tehát hozzátok fordulok. Minden tanácsot szívesen fogadok: hogyan szokjak le a csúnya beszédről? Mit csináljak? Büntessem meg magamat? Osszak magamnak rossz pontokat? Mert most már nagyon el vagyok magamtól és a helyzettől keseredve. A cigiről könnyebb volt leszokni...

Petúnia