A norvég mészárlás csendes leszbikus hősei

Utoya elhallgatott hőseiről azóta pár cikk megjelent, a brit Daily Mailtől a magyar Egyenlítő blogig. Ezzel együtt nehéz megérteni, miért kaptak ennyire kevés figyelmet a kezdeti hírekben. Kevesebb, elhanyagolhatóbb-e egy hőstett, felfedezés, világcsúcs, sportteljesítmény, munkaköri feladat, ha azt nők hajtják végre, vagy más kisebbségbe tartozó egyének? Még mindig a heteroszexuális fehér férfi a normatív az európai és a magyar médiában mint alany? Miért volt elhallgatva a kisebbségek által végrehajtott jótett?

A két nő piknikezni volt a szigeten, amikor lövéseket, kiáltásokat hallottak. Amikor látták a víz felé menekülő gyerekeket, habozás nélkül segítségükre siettek csónakjukkal. A csónak oldalán golyók pattogtak, de újra és újra visszatértek, amíg voltak mentésre várók.

„Az a szörnyű mészárlás és azok a hangok…” – emlékszik vissza a pár egyik tagja. „Az egész sziget füstben úszott. Láttuk, ahogy a fiatalok pánikba esve rohannak a tó felé.” Hege és Toril nélkül sokkal több, mint 77 áldozat lett volna, de hőstettükről inkább blogokban és a Twitteren emlékeztek meg, a „mainstream” média egyetlen interjút készített velük. Ők maguk nemigen reklámozták tettüket. A Talk About Equality Blog azt írta „ha egy pár megment 40 fiatalt, de senki nem ír róla, nem olyan ez, mintha meg se történt volna?”

A Magyar Narancs rövidhíre alapján most ért véget az egy hónapos megemlékezés Utoya szigetén. Kihasználva ezt az apropót, emlékezzünk meg röviden azokról is, akik saját életük kockáztatásával mentették a menthetőt. Ha kaptak öt perc Andy Warhol-is hírnevet, ha nem… Egészen biztosan nem ezért tették, de elgondolkodtató, hogy bár Skandináviában vagy Nagy-Britanniában egyáltalán nem ciki vagy rettentően rejtegetnivaló, ha leszbikus valaki (a norvég pár legálisan házasodhatott hazájában), de valahogy mintha még ott is állna a kettős mérce. Még ilyenkor is.

Selkt-Sa és Vakmacska