A világ legrosszabb anyukája vagyok?

És bizony sokszor szorul össze a gyomrom, amikor felidézek egy-egy eseményt és az arra adott reakcióimat. Van, mikor úgy érzem, meg sem érdemlek három ilyen csodálatos gyereket: szaranya vagyok.

Rossz anya vagyok:

• mert gyakran kiabálok a gyerekekkel
• mert nem mindig tudok rájuk figyelni
• mert nem olvasok nekik esti mesét
• mert gyakran felhúzom magam, ha nem pakolnak el maguk után
• mert játék helyett a laptopot nyüstölöm
• mert ritkán főzök nekik
• mert nem járok velük sétálni
• mert kifejezetten terhemre esik különórára vinni őket

… és még sorolhatnám.

Ilyenkor csak egy pozitív dolgot találok: szeretem őket, mindennél jobban. Minden este megfogadom, hogy másnap jobb anya leszek. De a mókuskerék másnap újraindul, amikor reggel rálépek egy elöl hagyott pónira, amikor hallom, hogy a fürdőszobában összevesznek azon, hogy ki nyomja a fogkrémet, aztán a nagylány rossz jegyet hoz haza, a középső felesel, a kicsi meg hisztizik, mert nem játszhat a telefonommal. És ilyenkor őrjöngeni kezdek.

Az állandó mókuskerék-rohanás végül annyira kikészített, hogy változtatnom kellett. A hozzáállásomon, a viselkedésemen és a tetteimen. A változásba némi önismeret-fejlesztés is vegyült, amikor válaszoltam a magamnak feltett kérdésekre: Tényleg akkora probléma, hogy elöl hagyják a játékaikat? Tőlem vajon tanulnak-e rendszeretetet? (Nem.) Kell-e ennyire bosszantson a jelentéktelen testvérháború? Mi lenne, ha ordítozás helyett gyakrabban beszélgetnénk, és nem azt sugallnám a nap minden egyes percében, hogy szaranya vagyok, ettől pedig utálom magam?

Tudatosan változtattam tehát: sok türelemmel és időnként tízig számolással nyugodtan beszélek hozzájuk, még akkor is, ha számomra zavaró dolgot csinálnak. A játszón gyakran szállok be én is a játékba, nemcsak a telefonomat bűvölöm, amíg ők homokoznak. Gyakrabban készítünk együtt vacsorát, és együtt is fogyasztjuk el. Esténként nem a számítógép mögött kuksolok, hanem részt veszek az életükben. Mesét olvasunk, rajzolunk, de akár megnézem velük a Jégkorszak 3-at hatodszor, miközben összebújunk és simogatjuk egymást. Bevezettük az esti „különbeszélgetéseket”, amikor lefekvés előtt a két nagyobb mellé bújok az ágyba, és mindenféléről csevegünk.

Az eredmény? Velem együtt a gyerekek is nyugodtabbak, szófogadóbbak, nem sak mondom nekik, hanem érzik is, mennyire szeretem őket. Hihetetlenül kinyíltak, őszintén beszélgetünk bármilyen témáról, és naponta elmondják, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája, és elmondhatatlanul szeretnek. Már nem a fojtogató érzéssel fekszem le. Boldog vagyok, hogy megtaláltam az utat hozzájuk.

Tünde