Terhesnapló 8.0.: Van életem – nincs életem

A moziban nyert a férjem egy liter viszkit, van életem, mégha oly szegényes is, ha a más által nyert, számomra nem élvezhető viszkinek örülök. A nyomozás során elrontottam az egyik megoldást, mert nyígott a gyerek, rohantam, nincs életem. Egyébként meg egyszerűen csak hülye vagyok, persze, hogy van életem, csak most egy kicsit kiborító a fiam. Nem az, amelyik hajnalban ugrál a legjobban a méhemben, hanem idekint, a pénteken kétéves.

Én szeretem a férfiakat az életemben, akik körülvesznek, kifejezetten jó velük, hálás is vagyok érte. De. Vannak időszakaik és szituációk, amikor képtelenség velük kommunikálni – és én sok mindent el tudok viselni türelemmel és szeretettel, kivéve, ha nem beszélnek velem. Apu, ez és ez a bajom. És hallgat. Falnak megyek. Cukormackó, most ez mi volt, nem értem, magyarázd meg. És hallgat. Hisztérikusan sírva fakadok. Fiam, szeretném, ha elmondanád, mi a lófa problémád, mert én rongyosra tépem a szám, te meg mindent ignorálva csinálod tovább, amit nem kéne. És hallgat. Vagy én megyek a szobámba, vagy ő, különben kiabálni kezdek.

Szóval a kétévesem megbolondult és közelítjük a 150 általa kimondott nem/nap éteri magasságát, amit azt hiszem alapvetően csak pálinkás kenyérrel és váliummal lehetne ép ésszel kibírni, ehhez képest van egy vérző aranyerem, két ülés közben hasra támaszkodó mellem és a múltkor már megénekelt szeméremcsont-fájdalmam.

A kisebbik viszont kitartóan rugdos, amit az elején vagy tudomásul se vettem, vagy némi rosszallással figyeltem, mert persze neked is a méhszájamat kell legelőször megtalálni, azanyádistenit, de kezdek átmenni madonnába, önfeledt pillanataimban a hasamat simogatom és egyszerűen csak nem gondolok semmire az alanyon kívül. Nem mondom, hogy ez ugyanaz az áhítozás, amit a nagyobbikkal éreztem, mert abban volt sok türelmetlenség és kíváncsiság, de meg merem kockáztatni, hogy annál még valamivel jobb is: egyszerűen mert tudom, hogy alapvetően mi vár rám és nem kívánom siettetni. Nem akarok gyorsan túl lenni ezen az egész kilenc hónapos cécón, hanem csak megélem, nem akarom már végre a kezemben tartani azt a valakit, aki bennem nő, inkább idézgetem vissza azt a furcsa babaszagot, egy kisbaba szoptatásának érzését, a kakastaréjjá sütött szalonnakaréjhoz hasonlító lábakat, a rémisztő köldökcsonkot és a sárga túrónak kinéző anyatejes fost. Nem gondolok rá, hogy két év múlva nagy valószínűséggel ő is belép a “férfiak az életemben, akik néha nem kommunikálnak velem” körébe.

De a hét nagy kérdése, hogy felemelem-e végre a telefont, hogy időpontot kérjek a védőnőnél, vagy ez is eltelik anélkül, hogy bejegyzésre kerüljön a kiskönyvembe a pöcsét, a normalizálódó vérnyomásom (aminek köszönhetően migrénem sincs) és hogy a perceken belül elfogyasztott két zacskó pattogatott kukorica hány dekával dobta meg a súlyomat.

Nyina