Volt már ilyen időszaka az életemnek, csak valahogy most mégis más lesz. Elsősorban azért, amiért eddig nem ezt csináltam: a gyerekek miatt. Ahogy az lenni szokott, pont most betegek. Szerencsére a betegség masszívabb része hétvégére esett (gonosz anyaként most majd azon drukkolok, hogy péntektől vasárnap estig legyenek betegek, nincs is jobb hétvégi családi program a betegápolásnál), illetve a szabadságok körüli huzavonával nyertem +1 napot, így csak kedden kezdek. Jelenleg épp a bébiszittereket zargatom, ki tud jönni holnapután.

Mostanra lassan körvonalazódik, hogy éljük túl telnek a bölcsi-/oviszünet napjai – amiken én dolgozom és javarészben a férjem is.

Gondolkodtam azon, mennyire normális és reális, hogy most, mikor mindenki örül, hogy van munkája, 7 munkanapra bezár minden bölcsi és ovi. Igen, tudom, hogy nem gazdaságos, mert sok család otthon marad gyerekestül, és hogy valamikor az ott dolgozók szabiját is ki kell adni – akár úgy is, hogy nálunk ez azt is jelenti, hogy 1 felnőtt rokon utazik pár száz kilométert, illetve több tucat hallgató vizsgázik majd délután. És igen, tudom, hogy van ügyeletes bölcsi/ovi, de hát, valljuk be, nem túl élethű elképzelés, hogy 7 napra beszokatok egy új helyre 2 bölcsist.

De nem gond, megoldjuk és a szervezési készségem folyamatosan szinten tartom, sőt magasabb szintre emelem, amit biztosan jól tudok majd munkafronton is kamatoztatni.

Az elmúlt hetek délutáni gyerekösszeszedéses tapasztatai után úgy döntöttem, hogy mégis melíroztatom a hajam. Mert igen, teljesen jól beszoktak, és sikerül majd részmunkaidősként dolgozni, de a délutáni gyerekösszeszedés emberpróbáló. (Azt vettem észre, hogy szinte minden új hajszálam ősz.) A nagyért hol én megyek, hogy a férjem, de ez minimálisan változtat azon, hogy délután 16.10-kor (korábban direkt nem megyek, mert az öltözőben 15.45-16.10 között annyi szülő/nagyszülő van, hogy egyrészről alig férek, másrészről nincs szabad öltöztető felület; korábban meg esznek, és olyankor nem szívesen adják ki őket) 2 eleven, de azért kellőképpen fáradt gyereket öltöztetek. Az épp szabad vagy a szekrényekben tart ruhaél-ellenőrzést vagy a fotelekben (és alatt) keres manókat; aztán cserélnek.

És akkor az összegzésként: a bölcsit – minden korábbi nyígásom mellett – én is megszerettem.

Időközben a bölcsis gyerekeim nem csak válogatott vírusokkal és bacikkal lettek gazdagabbak. A lányom a klasszikus későbbi beszédmegindulás példája: szinte robbanásszerűen kezdett el összetett mondatokban beszélni és a gyengébb kezdéstől oda jutott, hogy alig várja a bölcsit, szereti a gondozóit, eszik, alszik, játszik, szépen szobatisztul, sokat énekel. Reggel röpül a gondozónő nyakába (szó szerint, fel kell vennie), jól meg is ölelgeti(k egymást); délután meg röpül hozzám.

A fiam, aki élvezte az elejét, most épp kevésbé, ismét teljesen pelenkás, de lassan megint alakul, néha már alszik is. Ezek nem kimondottan zavarják, engem sem, ő is szeret menni, pár reggel sírt csak itthon az elmúlt 2,5 hónap alatt. Reggel pl. úgy nyit bent, hogy öltözés után kezet mos, aztán kinyitja a csoportszoba ajtaját és azt mondja: „Tadááám! Megjöttem.” Ó, igen.

Utolsó mondataimban tőletek búcsúzom – posztíróként, valamint a bölcsinaplótól is. Valamit vagy nem jól szervezek vagy papírkutya vagyok már a mostani terhelésemhez is, de a távmunkám és a 3 gyerek és a családi életünk menedzselése mellett egyre kevesebb időm maradt (pl. alig olvasok már); ehhez jön majd a napi 6 óra munkahelyi meló – nincs illúzióm.

Örömmel írtam, köszönöm, hogy olvastatok, írtatok.

Jasmine

Bölcsinapló: Itt a vége, fuss el véle