Terhesnapló: Mi lesz a gyerekeimmel, amíg kórházban vagyok?!

Tíz hét múlva szülni fogok. Négy napig a kórházban leszek. Ezalatt a gyerekeimet el kell látni, vigyázni kell rájuk, és ez nem kis feladat. Adva van három pici, a legnagyobb középső csoportos, a legkisebb még nem beszél és nem szobatiszta. A párom nem lesz képes egyedül a gyerekfelügyeletet megoldani: jön velem szülni, naponta látogatni fog, s közben el kell varrnia a szálakat a munkáiban, hogy néhány hetet velünk tölthessen.

A gondom az, hogy nagyon féltem a gyerekeimet. Akárkire is bízom őket, idegesít, hogy mi lesz velük nélkülem. Apróságokról van szó, de egyelőre képtelen vagyok azt mondani, hogy nem számít.Vajon hogyan fogják a fiamat pelenkázni? Szorosan ragasztva, hogy mire hazaérek, sebes lesz a bőre? Kap-e majd bögreszám forró tejet, „mert az milyen egészséges”? Csokin, kinderédességen és banánon fog élni (mert kell a gyereknek a gyümölcs, és „különben is, van benne kálium”)? Ha folyik az orra, be lesz-e vetve az orrszívó porszívó, vagy csak maszatolgatni fognak az orra alatt? Fulladásra hajlamos: vajon fel fog-e tűnni, ha sípolva vesz levegőt? Vagy éppen nyomni fogják bele a gyógyszert, ha kell, ha nem? Huszonhárom fokban kell majd aludnia a számára természetes tizennyolc helyett, mert „nehogy megfázzon szegényke”? És ha sírni fog éjjel a melegtől, majd rázni fogják, mert „el kell ringatni”?

A lányok helyzete könnyebb. Szobatiszták, beszélnek, és bátran elmondják, ha nem tetszik nekik valami. De mégiscsak gyerekek! Mi lesz, ha fülpiszkálóval tömködik a koszt a fülük belsejébe? És ha klasszikus szappannal lesznek lesikálva minden este? Hetekig fogom kenegetni a kiszáradt, gombás felületeket? Ugye senki se fogja „megigazítani a kis frizurájukat”, mert úgymond belelóg a haj a szemükbe?

El lesznek tiltva a kenőkéstől, meg a késsel-villával evéstől? Lesz lelki terror, zsarolás, hogy egyék meg az ételt, ami előttük van, akár éhesek, akár nem? Fognak-e órákat tölteni számítógép vagy tévé előtt, mesefilmeket bámulva? Elviszik-e őket levegőzni, sétálni? Ugye nem fogja őket autóztatni senki sem gyerekülés nélkül, mert „ugyan már, itt a falun belül nem számít az a pár kilométer”? Észre fogja-e venni bárki, ha valami nyomja a szívüket, ha szomorúak, ha hiányzik nekik valami?

Tudom, hogy örülnöm kellene, hiszen lesz segítségem. Van egy közelben lakó, azonnal riasztható és mindig bevethető, agilis anyósom, aki lelkes és tettre kész. (Igaz, hogy az – egyébként mindig igen határozott – elképzelései nagyon sokszor esnek messze az enyéimtől. Ha olyasmire kérem, ami neki nem tetszik, nem lehetek benne biztos, hogy megteszi.) Édesanyámékat bármire megkérhetem, pont azt és úgy fogják tenni a gyerekeimmel, ahogy én szeretném. (Ők viszont messze laknak, bent a városban, a gyerekeket oda kell fuvarozni hozzájuk, édesapám pörgős munkája pont a szülésem környékén fog csúcsra járni, az öcsémnek pedig vizsgaidőszaka lesz.)

Most alakul, hogyan osztjuk el a gyerekeket a nagyszülők között. Én pedig szorgalmasan mondogatom magamnak: nyugi, nem lesz semmi baj. Felesleges idegeskedni és rémeket látni. Nem fog senki kárt tenni a gyerekeimben. Ki fogják bírni ezt a pár napot. Nem lesz semmi baj. Semmi, de semmi baj.

AMK