Mindig van remény

Örkény István: Egyperces novellák (mek.niif.hu)

November elsején évek óta mindig kimegyek a temetőbe. Amúgy nem járok – bevallom, nincs igényem rá. Nem tudok ott mit kezdeni magammal. Mit csináljak? Mi az, amit csak ott csinálhatok, máshol nem? Ezt az alkalmat viszont nagyon szeretem. Ilyenkor úgy tűnik nekem, hogy a pogány és római alapokon nyugvó katolikus ünnepeket, mindenszentek napját és halottak napját visszahódította magának a nép. Lehet, van, aki úgy látja, hogy ettől felhígult, vagy eltávolodott az egyházi változattól, én viszont úgy látom, mintha valami nagyon mély igény alapján, a pogány gyökereket sem feledve új értelmezéssel telt volna meg. Mert nagyon nehéz elfogadni, hogy a halállal tényleg, egyszer és mindenkorra véget ért valami. Kell egy cső, egy villanykapcsoló, vagy kell egy alkalom, egy ünnep, amikor úgy érezhetjük, együtt vagyunk azzal, aki meghalt. Ez az igény formált az egyházi ünnepből családi ünnepet. Sokaknak ez arra is jó alkalom, hogy felkeressék vidéken élő rokonaikat. A temetőben szokásos kicsit rémült, tapintatosnak szánt suttogásból, feszengésből, szelíd, derűs fesztivál lett. Egész családok bóklásznak a sírok között, zörög az avar, a hamar lehulló sötétben libegnek a gyertyalángok. Mondják: az ember lelke, isten gyertyája. Meghitt hely ilyenkor a temető. Itt egy anyuka pöröl a kisfiával: Pistike, ne nyúlj át a gyertya fölött, tavaly is megolvadt a kabátod ujja! Amott egy férfi vezet karonfogva egy idős hölgyet: tessék vigyázni Hilda néni, rengeteg itt a göröngy!

Mi csak egy temetőbe megyünk ki, itt emlékezünk meg azokról is, akik másutt nyugszanak, vagy éppen sír sem jutott nekik. Apámhoz megyünk először, a hegyoldalra kúszó temetőben az ő sírja van legmagasabban. Nagy gyújtja a mécseseket, igyekszem erőt venni magamon, legfeljebb majd megvarratjuk a kabátját. Felidézem a kedvenc képemet, amin együtt vagyunk apámmal: kavicsokat nézegetünk egy sóderdombon, a fejünk csaknem összeér, koncentrálunk. Leteszek egy kavicsot a sírkövére. Elmegyünk B-hez, egy sírban fekszik a fiával, amolyan nagybátyám volt, örökre hálás leszek neki, amiért az életem egyik legrémisztőbb napján víz felett tartott. Átsétálunk I-hez, első szerelmemhez, P-hez, apám legjobb barátjához. Okos, vibráló, link, nagyon szeretni való ember volt. Végül a férjem, A. anyai rokonainak sírjához megyünk. Ilyenkor már teljesen sötét szokott lenni, és bár impozáns, dupla sírhelyről van szó, a síremlék maga olyan szerény, hogy szinte mindig keresgélnünk kell. Már sok gyertya ég a széles, sima gránit kereten. Most A. is gyertyát gyújt, lehajtott fejjel áll, talán imádkozik. Végül kisétálunk a széles főútvonalra, és a kijárat felé tartunk. A Nagy előreszalad, elnyeli a sötét, egy pillanatra megijedek, hogy elveszítem. Vagy bármelyiküket. Otthon felhívom anyámat, muszáj hallanom a hangját.

Ti megtartjátok halottak napját? Halloweent? Mindenszenteket? Hazalátogattok a szüleitekhez vidékre? Hogyan ünnepeltek?

Lapis Lazuli