Könyv a házassági játszmákról, avagy miért olvastam egy idő után a közepétől?

„Az élet voltaképpen nem más, mint elválások, szakítások, egymásra találások és eltűnések sora” – így a könyv, a gyermeki önállósulástól a válási traumán át a gyászmunkáig sorolja az író a hozzá forduló családok, gyerekek, kis-és nagykamaszok sorsát. Jó pár élethelyzetben ismerhetünk a magunkéra, de akadnak tragikus történetek is, öngyilkos, vagy korán elhalt szülők megrémült gyerekei, vagy ahol a felnőtt gyöngeségének, bajainak súlyát cipeli a gyerek. Talán csak egy területen nem tetszett a pszichiáter-író véleménye – „amikor valaki nagyjából már kész, többé-kevésbé már biztos önmagában és az értékeiben, sőt arra is képes, hogy egynémely hibáját beismerje, nyugodtan elhagyhatja a legjobb barátját, nincs többé szüksége rá […] ideális esetben azt hiszem, a barátoknak el kell szakadniuk egymástól, különben kiderül a család. Jobb, ha egy életen át hiszünk benne, hogy a barátunk olyan volt, amilyennek mi láttuk.” Mivel a legfontosabb barátságaim szinte kivétel nélkül a gyerekkoromból származnak, és ma is köszönik, jól vannak, nem hiszek abban, hogy gyerekkori-kamaszkori barátságaink csak afféle tükörnek kell ahhoz, hogy jól felnőjünk.

Házasság a 21. században, avagy régi játszmák új megoldásokkal?

Szintén a Park kiadó újdonsága Terence Real Házasság vagy szövetség? (Modern játszmák egy ősrégi intézményben) c. könyve. Bevallom nektek, az elején kis híján vagy elaludtam, vagy lecsaptam a könyvet – eleve hajlamos vagyok idegenkedni a „John és Jane házassági tanácsadóhoz megy” típusú problémafelvetéstől, attól meg még jobban, amikor a „fogjon egy füzetet, és pontról pontra értékelje életét és párkapcsolatát” típusú fordulattal találkozom. Találomra nyitottam ki aztán a közepén, hogy mégiscsak elolvassam valahogy – aki átvergődik az elején, az sok értékes gondolatot is találhat a könyv második felében. A középkorú Emma történeténél nyitottam ki, aki hiába magyarázta férjének, Jake-nek, mi a problémája, és mit szeretne, a férj leginkább hallgatott, valami semmitmondó közhelyet mondott, esetleg eloldalgott. Emma végül a vécéajtón csúsztatta be az alábbi papirost: „Drága, szeretett Jake! Választhatsz: vagy beszéljük meg, hogy mit kellene tennünk, hogy normális legyen a házasságunk, vagy pakolj be a kibaszott bőröndödbe, és húzz el a picsába! Délután háromig várom a válaszodat, hogy annak megfelelően tudjam intézni a dolgaimat.” Itt nyerítettem már, és a könyv valóban adott jó pár olyan gondolatmenetet, illetve megoldásjavaslatot valódinak látszó problémákra, amiben már több volt a ráció, mint a füzetben, pontról pontra történő párkapcsolat-értékelés.

A könyv kiemeli, hogy egyszerűen menet közben megváltoztak az elvárások – főleg a nők elvárásai –, amit a legtöbb hagyományos szellemben felnevelt férfi értetlenül fogad, miközben a szerző szerint a nők ugyan mára megtanulták, hogyan álljanak ki saját magukért, de azt már senki sem tanította meg nekik, hogyan álljanak ki a párkapcsolatukért.

A másik kijelentés Magyarországon különösen aktuális, sajnos, sokak orra alá dugnám:

„A halálos veszélyen kívül semmi nem lehet fontosabb annál, hogy véget vessünk az erőszakos viselkedésnek egymás közt.

A bántalmazásra nincs mentség.

Pont.”

Hát valahogy így. Aki pedig kíváncsi arra, mit reagált Emma férje a vécéajtó alatt becsúsztatott ultimátumra, bátran olvassa el a könyvet! Akár a közepétől kezdve.

Vakmacska