- büntetőfeladatot kell írnia matekból;

- feketepontot kapott, mert összefirkálta/kilyukasztotta a nyelvtan munkafüzet lapját;

- titokban bevitte a műanyag macskát a suliba, majomkodott vele órán, és elvette tőle a tanító néni;

- netán a fentiekhez vezető dolgok egyikére készül.

Szóval nem csoda, ha némi gyanakvással rebegem el a „Persze, kicsim, mondd”-ot (gondolatban meg: „Na, már csak ez hiányzott, vajon mi jön most???”).

- A Bálint vár engem a diszkóban.

Döbbenten lerogyok a tökös szatyor mellé. Miről maradtam le? A mindig fülig festékes-ragasztós-sáros-agyagos, csapzott verébre emlékeztető kicsi lányom reggel óta felserdült, ráébredt a párkereséshez való jogára, és azonmód gyakorolni akarja azt? Te jó ég, arra emlékszem, hogy kérdezett a nyáron a szexről meg a védekezésről, de vajon szóba került-e a fiatalkorúak terhessége is?! Mit beszélek, még a fiatalkorútól is messze van...

– Tessék?

– Hát a pingvinklubban a diszkóban. Te ugye tudod a jelszót?

Ja… Szóval játszani fogunk vacsora előtt. Milyen mázlista vagyok, hogy a gyerek nem az a kimondott kocka alkat, a jelszavai egyáltalán nem érdeklik, és nélkülem vagy az apja nélkül sosem ült még géphez. De ki az a Bálint?

– Ki az a Bálint? – ismétlem meg hangosan is, roppant értelmesen.

– Hát tudod, a Bálint, akivel elsős koromban beszélgettem erről a játékról.

Megvan. Az utolsó napok egyikén mentem a leányzóért. Ült a pingpongasztal tetején, lóbálta a barnára sült, szúnyogcsípésekkel tarkított pipaszár lábát, és nevetett. A kis villogó szemű kölök mellette meg sutyorgott a fülébe. Milyen pillantással nézett a lányom után, amikor az leugrott az asztalról, és odaszaladt hozzám... nem is értem, hogyan felejthettem el.

Szóval mégiscsak itt tartunk. Pánikban villan fel előttem a virtuálrandi, a virtuálszex meg a többi rémség. Aztán észhez térek: nem eszik olyan forrón a kását. És azzal a lendülettel megtalálom a poroszanya-hangomat is:

– Jó, jó, de lecke előtt nincs pingvinezés!

– Jól van... – kókad le a gyerek. Vajon mire számított?

A házik ismételt átnézése („nem, Anya, az ötös feladat tényleg nem volt!”) és a vers szokásosnál jóval gyorsabb gyakorlása után egy „Na jó, nem bánom”-mal leülök a géphez. A jelszót persze elfelejtettem, újat kérek, közben már hangos nyikorgással húzza a székét a másik szobából a fiam – legózás közben is levette, hogy valami készül. A nővérével letelepednek a két oldalamon, sőt, mire sikerül belépni, mindenféle (csak félig) kamu morgások közepette az apjuk is a vállam fölött ácsorog. („Kezdődik már, kezdődik! Nem fog itten ez a lány fiúzni, nem engedem! Veszem a sós puskát, és kilövök mindenkit, aki a közelébe megy.”)

A behavazott diszkóban csakugyan ott toporog a narancssárga pingvin, valami törpegolymókfélével az oldalán. Amikor a lányomat jelképező kék madár a piros golymókjával odatotyog mellé, egyszerre elér a dolog abszurditása.

– Anya, mit nevetsz? Naaaa, mondd mááár, mi olyan vicceees?

Hogy mi a vicces? Túl vagyunk az első randevún. Teljes családi részvétellel, virtuálisan, pingvinalakban.

Kriszi

Kezdődik! (avagy a randizó nyolcéves)