Egy-két napos könyörgés után már nem próbáltam meg a gyereket noszogatni, hogy ha már négyre megyek érte, ne ötkor induljunk el haza. Viszont pénteken nagyon nyomós indokot találtam arra, miért ne húzzuk az időt:

- Gyere, Edina, menjünk haza, mert Rudi egyedül van!

- Miért van egyedül??

- Mert a mama elment otthonról és megkötötte, gyere, menjünk és engedjük el.

- De miért ment el a mama?

- Mert dolga volt.

- Mi dolga volt?

- Temetésre ment!

- Milyen temetésre? Mi az a temetésre?

„Na, csaj, ebből hogy jössz ki?” – gondoltam, miközben a mellettem engedelmesen trappoló lányt néztem. Elmondtam, hogy a mama egyik barátnője meghalt, és ilyenkor az emberek tartanak egy kis ünnepséget, ahol elköszönnek attól, aki meghalt.

A vidéki lét egyik velejárója, hogy az ember óhatatlanul belefut a halálba pl. a döglött állatokon keresztül. Így a halál fogalmát (szerintem) már régebben tisztáztuk, ez most nem került elő. Tudom, hogy a városokban is találkozik vele az ember, de mi tavasztól őszig látunk döglött egeret, békát, a fészekből kiesett kismadarak heti rendszerességgel adták a beszédtémát.

Egy régebbi „pszichológus válaszol” rovatban olvasott tanács alapján mi a halált mint a cselekvés végét definiáltuk. Nem vagyunk vallásosak, így meggyőződés híján a mennyországot nem kevertük bele. És semmiképpen nem emlegettük a meghalt – elaludt párhuzamot, szerintem ez alapvetően félreviszi a gyereket.

Beszélgetésünk ezek után a miért halt meg felé terelődött. Tudom, hogy háromévesen még nem kellett volna, de belekevertem a dologba a „súlyos betegség” fogalmát, aminek az lett a vége, hogy szépen végigvettük, milyen betegségei voltak Edinának és nekünk az elmúlt időszakban, és határozottan kijelentettem, hogy ezek nem súlyosak. Végül szent fogadalmat tettem, hogy mindannyian egészségesek vagyunk, és ezzel egyelőre lezártuk a témát.

Donna

Ovinapló: Anya, miért halt meg a néni?