Bölcsinapló: Anya, a multifunkcionális gyerekápoló

Az első sokk akkor ért, mikor a rutin nőgyógyászati vizsgálaton besétált egy fél évfolyam a lábamhoz. Régebben azt gondoltam, hogy nem vagyok sem szégyellős, sem prűd, mégis szépen elpirultam – egészen addig voltam cékla, míg meg nem láttam pár hallgató fejét, akik még nálam is pirosabbak voltak. Az ambulancián történt vizsgálatok nagyban hozzájárultak, hogy ne a „csakis egy nőgyógyász láthat meztelenül, akinél már anyám is szült” elv legyen a sajátom, valamint hogy tudjam magam kívülről látni, azaz ne az érdekeljen, hogy festek, milyen érzés „elviselni” a vizsgálatot, hanem partnert lássak a dokiban, akivel közösen megoldunk egy feladványt/feladatot – ami nagyon jól jött a későbbi lombikos pályafutásom előtt/alatt. Akkor is változtatnom kellett a magamról alkotott képen, mikor egyértelmű lett, hogy sokkal időhatékonyabb, ha magamat szúrom. A vértől korábban sem féltem, ha mást szúrtak, az sem zavart – de hogy magamat, na neee. Aztán de. Viszont az igazi áttörést egyértelműen az anyaság hozta. Szép fokozatosan edződtem – vagy inkább fokozatosan sokkolódtam. Az első tornáztatás, szemmasszírozás, szemcseppentés; az első kúp, az első hűtőfürdő, vérvétel stb. után a szemtakarás már meg sem kottyan.