Élő adventi kalendáriummá változik a Nógrád vármegyei falu: 24 napon át más-más kapura kerül fel dísz

Érintetlen, dimbes-dombos tájakon érkezünk meg az apró Nógrád vármegyei falucskába, Cserháthalápra. Háztáji fürjtojással fogad minket a polgármester, Szabó István, aki minden erejével azon van, hogy a falu közössége aktív legyen, növekedjen. Miközben Zsuzsi elmeséli különös történetét, körbevezet a faluban, és megmutatja azokat a házakat, amelyek idén az élő adventi kalendárium első napjait kapták, így már a kapun lóg az ünnepi dísz. Cserháthalápon az advent 2025-ben is csodálatos közösségi élmény a helybélieknek. 

Élő adventi kalendárium: így változik mesevilággá a Nógrád megyei Cserháthaláp 

Részt akartak venni a közösségi életben

Korcsolán Zsuzsi és tűzoltó férje, Szabó Sándor a mai napig rajongva szereti a környéket, pedig már több mint tíz éve itt élnek.

– Siófokról jöttünk – meséli Zsuzsi, aki egyébként bölcsődében dolgozik Balassagyarmaton. – Nagy kíváncsiság és kedvesség övezte az érkezésünket. Amikor még felújításban voltunk, mindennap találtunk a kapura akasztva valamit, egy tököt, pár szem paradicsomot vagy süteményt. Biztos voltam abban a férjemmel együtt, hogy szeretnénk részesei lenni a közösség életének, hiszen egyebek között emiatt is vágyódtunk el a városból. Rengeteg javaslattal, újítással előálltunk, ilyen volt ez az adventi hagyomány bevezetése is. Akkoriban nem voltak itt hasonló dolgok. Ahonnan mi jöttünk, ott szokás volt az ünnepi ablaknyitogatás, aminek az volt a lényege, hogy 24 napon át más-más család kapcsolta fel a villanyt a kidíszített ablakánál. Előre húztunk egy számot, ami a mi napunkat jelezte, titokban tartottuk, így mindig meglepetés volt, hogy éppen kinél fog ez megtörténni. Mi csak az ötletet adtuk, az pedig, hogy miként valósult itt meg, mivé nőtte ki magát, már a falubeliek közös eredménye. Aki pedig nem díszít, az összeírhatja, hogy melyik napon, kinél látta meg a fényeket, a végén pedig az ügyes megfejtők között ajándékokat sorsolnak ki. Jellemző itt a „mi így szoktuk” mondat, amit néha nehéz megtörni, de kedvességgel, türelemmel nem lehetetlen. Az elején nem volt könnyű, először a fiatalabbak voltak nyitottak, később az idősebbek is, mára pedig már erre a hagyományra is azt mondják: mi így szoktuk.

„Nagyon sokat kaptunk a helyiektől”

Első évben még kevesebb volt a jelentkező. A megmaradt számokat a közösségi épületek között húztak ki, így díszítést kapott például az óvoda, az önkormányzat, a tájház.

– Később volt olyan év, amikor nem is jutott volna mindenkinek szám – árulja el Zsuzsi. – Nem akartuk, hogy bárkit is csalódás érjen, így volt olyan esztendő, amikor 25 napos lett az adventi szokás és volt olyan is, amikor például mi nem vettünk benne részt, hogy jusson másnak. A dekorációt mindig én magam készítem, a falubelieket is arra szoktam biztatni, hogy nem kell virágoshoz menni egy adventi koszorúért, hiszen a környezetünkben annyi minden van, amit fel tudunk erre a célra használni. A férjemmel éveken át kézműves dolgokkal foglalkoztunk másodállásban, bútorokat újítottunk fel, lakásdíszeket készítettünk. Itt is sokszor tartottunk foglalkozásokat, például a tavalyi adventi vásáron képeslapokat készítettem a gyerekekkel. Rengeteg energiát fektettünk abba, hogy életben tartsuk a közösséget, de mi is nagyon sokat kaptunk, kapunk a helyiektől. Olyan gondoskodás jellemző az emberekre, amit én sehol máshol nem tapasztaltam. Emlékszem, az első itt töltött telünkön arcul csapott minket a hideg. Akkor még volt mínusz 22 fok és hatalmas hó. A postás szánkón húzta fel a táskáját a hegyoldalon. Egyik reggel busszal mennem kellett valahova és meglepődve tapasztaltam, hogy a buszmegállóban található kályhát fűtötték, hogy a munkába induló emberek ne fázzanak. Tíz éve nem tudom felfogni ezt a fajta kedves hozzáállást, de ugyanilyen például az is, hogy a karácsonyi vásár alatt forró teát visznek az árusoknak és finom, meleg ebéddel várják őket az épületben.

„Ilyen élményt egyszer él át az ember”

Tavaly több újításon ment át az adventi szokás a lakók igényeinek megfelelően. 

– Bevezettük, hogy ablak helyett a kapukat díszítjük, mert este sokan szeretik lehúzni a redőnyt, becsukni a spalettát, így nem látszott a dekoráció – magyarázza István. – Illetve minden vasárnap meggyújtottunk egy gyertyát itt, az önkormányzatnál. Az utolsó vasárnap pedig körbejártuk a falut és ellátogattunk mindenkihez, aki részt vett az adventi kalendáriumban. Ezeket idén is így folytatjuk. 

– Örök emlék marad ez a tavalyi alkalom – folytatja Zsuzsi. – Minden háznál énekeltünk, áldást mondtunk. Amikor az utolsó családnál is végeztünk, hatalmas pelyhekben elkezdett esni a hó. Olyan romantikus és megható volt az egész, hogy ilyen gyönyörű helyen élhetünk, ilyen jó emberek között. Még most is kicsordul a könnyem, ha rágondolok. Olyan volt, mint egy mesebeli jutalom. Igazából ez lenne ennek a szokásnak a lényege, hogy az adventi időszakot ne rohanással, vásárlással töltsük, hanem lassuljunk le, picit felejtsük el a feladatainkat és szánjunk időt egymásra. Az előző lakhelyünkön nem adott ilyen lelki élményt nekünk ez a szokás, mint itt. Talán az is benne van, hogy így idősebben már mást látok benne. Akkor még fontosabb volt, hogy gyönyörű legyen az ablak és olyan dekorációt találjak ki, ami senkinek nincs. Most már ez eltörpül és sokkal fontosabb az, hogy miért is csináljuk ezt az egészet. Számomra már nem a külsőségekről szól az advent. Évről évre kevesebbet dekorálok. Nálunk a családban nincs karácsonyi ajándékozás sem. Az együttlétről szól az ünnep, arról, hogy finomakat együnk, beszélgessünk, játsszunk, együtt legyünk – mondta a Fanny magazinnak Korcsolán Zsuzsi.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: