Igazad van, Kozso! Sokszor beszéltük már, találkozunk, leülünk, beszélgetünk. De hidd el nekem, nem én, nem mi vagyunk a felelősek azért, hogy ez elmaradt eddig. Most újra megpróbáljuk, pótoljuk, Kozso! Tökéletesen megértelek!
Itt ez a fiatal, gyönyörű tündér, akit a sors küldött neked. Aki kitartott melletted akkor is, amikor nem az aranylemezekről, a slágerlistákról, a szakmai sikerekről szóltak a hírek. Ott volt veled, amikor megtudtad, beteg vagy. Ott ült az ágyad szélén, segített az első lépésekben, az első szavakban, vele, mellette kezdhetted újra az életed. Az egyetlen ember lett, akiben bíznod kellett feltétel nélkül. Mit is érezhetnél, gondolhatnál most: bele fogsz pusztulni, ha elveszíted. Nem fogsz, csak adj időt, adj teret, adj levegőt neki! Elfáradt. Hidd el, nagyon elfáradt ő is az elmúlt években. Ő volt a nő, a társ, a barát számodra, de a sors elvette tőle a szerepeit. Az ápolód, a „gyámod”, a tanárod, szinte az édesanyád lett. Hiába hitte mindvégig, egyik pillanatról a másikra visszakaphatja majd a szerelmét, sajnos ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Majd az idő… Kozso, Keira! Kedden ráérek. Beszélgessünk!
