»Kedvenc művészeim, akiket imádok, akiknek autogramjától, kedves pillantásától elolvadok – ezek félbe hagyták az előadást! Mondat közepén fejezték be a monológot, leültek, és engem gyilkolnak a szemükkel.«
Ez iszonyú. Menekülnék, de nem tudok moccanni. Magyaráznék, hogy nem én voltam, és különben sem tehetek róla. De nem tudok kiadni hangot.
Mindenki engem néz. Néz? Tekintet módszerével elkövetett emberölés ez! Előttem a 3-as, 4-es sor teljesen hátra fordult.
És a színészek! Kedvenc művészeim, akiket imádok, akiknek autogramjától, kedves pillantásától elolvadok – ezek félbe hagyták az előadást! Mondat közepén fejezték be a monológot, leültek, és engem gyilkolnak a szemükkel.
De miért is van ez az egész? Mintha egy mély pincéből vagy inkább saját sírgödrömből hallanék egy rettenetes hangot. „Megennélek a piacon”. Ja, persze, hát ez Shakespeare! Merthogy a Sok hűhó semmiért a kedvencem. Ezt a monológot állítottam be csengőhangnak a telefonomra.
Akkor hát megvan! Csak megcsörrent a mobilom, de nincs semmi baj! Ez tényleg sok hűhó semmiért – ugyanis az egészet csak álmodom! Ez a buta telefonom ébresztett fel a szunyókálásból. Jó, ideje kinyitni a szemem.
Kinyitom.
Ülök a színház nézőterén...
