Vélemény: (V)iszony

Ez az eszmefuttatás nem ifjabb Bodnár Attiláról, a fiatalon, egyelőre nem tisztázott körülmények között elhunyt utcazenészről, és nem édesapjáról, a meglehetős jólétben élő „pályatársról”, Bodnár Attiláról szól. Azért nem, mert nem ismer(t)em egyiküket sem, így – ellentétben a hírt kommentelők nagy részével – nem tudom azt mondani: rohadjon meg a milliomos papa, hogy magára hagyta a csemetéjét.

Minden megtagadott gyermek esete külön történet, más az olvasata apa és fia oldaláról. Egyszerű lenne azt mondani, hogy egy szülőnek minden körülmények között feltétel nélkül szeretnie kell a gyermekét, de az élet néha felülírja ezt a parancsot. Egy ismerősöm például eladta lakását, hogy fiához költözve kiragadja őt a drog karmai közül. Hálából a gyereke eltörte az orrát, elvette a pénzét, állandó rettegésben tartotta. Persze, hogy elmenekült, és sorsára hagyta egy szem gyermekét.

Ítélkezni nagyon könnyű, meghallgatni és megpróbálni megérteni valakit nyilván nehezebb. Gyakran azonban csak azért nem tesszük meg, mert előítéleteink foglyai vagyunk.

Persze ettől a kommentelőknek akár igazuk is lehet.

Kapcsolódó cikkünket ide kattintva olvashatja!