Tízezer perc: Pallagi Ferenc véleménye

Ha Isten hivatalt ad, ad hozzá észt is! Ha Isten nem, majd a kormány. Mint szerencsétlen Mocsai Lajos professzori cafrangjának dolgában is: nincs doktorija, tudományos munkássága, így nem lehetett volna egyetemi rektor, de az lett, mert a mi kormányunk mindenható feje úgy akarta, és akkor úgy is lett! Ám miféle rektor az, aki nem professzor, úgyhogy ki­utaltak neki egy díszdoktori címet, hogy a köztársasági elnök kinevezhesse egyetemi tanárnak. És ki is nevezte, mert kormányunk mindenható feje így látta jónak.

Azóta Mocsai, aki a kézilabda gyakorlati tudományának egyik legnagyobb ásza, az elméleti tudományok összes, ebül szerzett cafrangjával kidekorálva, önnön hiúságának és egy politikai akarnok nyomulásának áldozataként megvert, lenullázott ember lett.

Mert soha többé nem mehet úgy emberek, főleg tudósok közé, hogy a háta mögött össze ne súgjanak: itt jön a Mocsai, tudod, akit az Orbán neveztetett ki professzornak. Pedig Mocsai tudja, hogy megy ez! Megküzdött azért, hogy a kézilabda-válogatottal felérjen a csúcsra. Évtizedekig melózott, hogy értse, érezze sportága minden rezdülését. Biztosan megdöbbent volna, ha azért váltják le az edzőségről, hogy helyére a Debreceni Egyetem pedagógiai tanszékének egyik docensét ültessék. Mert az egy másik út! Mint ahogy professzorrá lenni is egy küzdelmes, sok munkával kikö­vezett, sajátos út. Biztos nagy edző ő, de szerencsétlen, rossz ízlésű, gyenge jellemű ember lehet, ha mindebben örömét leli.

Kinevezőjének ez persze nem tétel. Megy, szétrúg mindent, hogy megüzenhesse mindenkinek, itt ő az úr! Itt az lesz professzor, edző, miniszter, középcsatár, barát vagy ellenség, akit ő akar. Mint az a római császár, aki a lovát nevezte ki konzulnak. A lónak persze mindegy volt, a konzulok meg rögtön tudták, hol a helyük. Mocsai tudja?