Megfigyeltem: ha gyerekek szállnak fel a buszra, sok felnőtt nézi rosszallóan őket. Hogy neveletlenek, rágóznak, hangosak.
Lehet hogy ilyenek, lehet, hogy nem, ebbe nem megyek bele.
Minek is mennék? Ők a mi gyerekeink, mi, felnőttek tettük őket olyanná, amilyenek. Apjuk, anyjuk, tanáruk, a járókelők, a busz utasai – mi, mindannyian.
De azt, igen, beismerem, én is úgy látom: egyre rosszabb iskolát, oktatást, nevelést kapnak az új generációk. Maradva a busznál: gyerekkoromban még álló hétig tekeregtünk tanulmányi kirándulás gyanánt Erdélyben egy Ikarusszal. Most azt látom, hogy – a drága elitiskolák gyakorlatát nem számítva – fölszállnak a diákok a BKV-ra, mennek öt megállót valami rétre, este meg vissza.
Mi adtunk egyre kevesebb pénzt iskolára, és mi engedtük, hogy egyre laikusabb intézkedésekkel tegyék tönkre gyerekeink jövőjét.
Ez a, több évtizedes folyamat eredményezte mára azt, hogy a kis Tamáska nem mehet iskolába. Mert ő picike kis igényeire már egyáltalán nincs pénz.
Ha minden így marad, ilyet tapasztal meg hamarosan még több gyerek.
