Érzéketlen gép, szenzációra éhes hiéna – vágják rendszeresen az arcomba ezeket a „kedves” jelzőket majd’ minden tragikus eset helyszínén az emberek, legyen szó emberölésről vagy tömegbalesetről.
Újságíró vagyok, egy percig sem sajnáltatom magam, ez a munkám, állom az élcet. De a firkász is ember, s ha kell, együtt gyászol a hozzátartozókkal. Sajnos, elég gyakran van így.
György Zsolt tavaly decemberben halt meg, végzett vele a mellhártyadaganat, amit az azbeszt váltott ki. Felesége a zokogástól elcsukló hangon mesélte, ahogy férje a karjaiban kilehelte a lelkét. Emlékeznek? Ő volt az első ember, aki beperelte a magyar államot, amiért éveken keresztül üzemeltettek lakóhelye mellett egy cementgyárat, ahol a súlyosan mérgező azbeszttel dolgoztak, megbetegítve ezzel százakat – ha nem ezreket. De hiába vállalta a férfi a nyilvánosságot, ügyének tárgyalása a bíróságon nem gyorsult.
Ma pedig Zsolt jó barátja, Varga József beszél hasonló helyzetéről a Borsban. Ő is beteg, ő is perel, és őt sem hallgatták meg. József fél a haláltól. Én pedig vele rettegek. Sajnos mást nem tehetek.
Hiába szeretném, nem menthetem meg.
