Tíz éve, egy nyári napon történt. Vettem egy autót. Akkor volt tizenöt éves. Elcsalt kilométerekkel, nem túl makulátlan pedigrével.
Szeszélyes darab, dohánymorzsákkal a kárpitban. Hazalavíroztam az utcánkba. Aztán évekig bágyadt városi eső pofozgatta. Nyomasztó estéken a lakótelep fáiról levelek hullottak a motorháztetőre, barnás lenyomatot hagyva rajta. Az egyik tavasz hűvös szelekkel érkezett, ajtói pedig menthetetlenül zörögni kezdtek. Azóta így is maradt.
Ha egy Ikarus elpöfög mellette, mint egy félelemben élő jószág, vacogni kezd. Vacog az ablak, rezeg a főtengely, búsan mocorog a kuplung. Ez nála a nyugalmi állapot. A holtpont. Csak rezeg a szélben és érzi, egyszer majd el kell indulnia valakivel. Aki többnyire én vagyok. Ha útra kelek vele, kasztnija szabad átjárást biztosít a menetszélnek. Nyáron jó. Télen nem. De ettől még télen is így van. S ősszel is. A lágy eső akkor permetként érkezik az utastérbe, tócsában ül meg a pedálok alatt.
Lehetne venni újat, bankhitelre. De nem veszek. Mert minden hátránya ellenére van egy vitathatatlan előnye bármelyik friss modellel szemben. Az, hogy kifizettem. Nem lógok vele már senkinek.
