Vonzódásom az állatokhoz valószínűleg velem született. Jelenleg két kutyával és három macskával osztozunk a házon, de volt már három kutyánk és alomnyi macskánk, halunk meg degunk is. Két éve elhalálozott csivavánkat máig gyászoljuk.
Társaim voltak ők gyermekeim felnevelésében, tanúi életem megannyi fontos eseményének, előidézői számos vidám pillanatnak. Családtagok, akikre néha éppúgy haragszik az ember, s pörlekedik velük, mint a gyerekeivel meg a házastársával, s eteti, kényezteti, öleli is őket. Kivívott jogaikat és jogosnak elismert érdekeiket tiszteletben tartjuk, kötelességeinket velük szemben éppúgy teljesítjük, mint ők: a kutyák vigyázzák a porta biztonságát, a macskák távol tartják a rágcsálókat, a vakondot és az idegen állatokat, mi meg gondoskodunk róluk. Amikor hazaérünk, lelkes fogadtatásban van részünk.
A két házőrző ugrándozik és hozzánk dörgöli az orrát, a macskák elénk szaladnak és a lábunkhoz bújnak. Valamennyien tudatják, hogy mi vagyunk a legfontosabbak az életükben. Ezt az érzést még az sem árnyékolja be, hogy persze tudjuk: érkezésünkkel már a vacsorájukra gondolnak. Amikor egy nehéz nap végén elheverünk a nappaliban a kanapén, a cicák az ölünkbe telepednek, dorombolnak, és végtelen nyugalmat árasztanak.
Az állatok nemcsak a beteg embereknek nyújtanak önbizalmat, a pótolhatatlanság érzését, hanem az egészségeseknek is. Leckét adnak rendszerességből és kötelességtudatból, feltöltenek bioenergiájukkal, és feltétel nélkül szeretnek, amit kevés embertől kapunk meg. Akinek magyarázni kell, miért jó állatokkal együtt élni, az valamit nem tud a világról, valami nagyon fontosból kimarad. Társaságukat receptre kellene felírni nem csak kórság, de búskomorság ellen is.
