Hányszor mondta anyám, hogy ne üssem bele az orrom mások dolgába, de mit tehetek, ha leküzdhetetlen vágy hajt, hogy beleszagoljak egy-egy témába?
Arról nem is beszélve, hogy egy orrhosszal hamarabb értem volna haza, ha nem Linda szaglószervét választom témának a publicisztikámban, de mit tehetek? Inkább maradok, és írok – remélem, ezért nem orrol meg rám –, mert Zimány orra mellett egyszerűen nem tudok elmenni. Még akkor sem, ha mára (ránézésre) fele akkora helyet foglal el, mint tíz évvel ezelőtt.
Persze nem ezzel van a baj! Mindenki azt csinál a testével, amit akar. Ha valakinek szilikon mell vagy tompor kell, hát tetesse be, ha felfújatják a szájukat, akkor legyenek felfújt szájúak, és akinek nem tetszik az orra, amellyel született, hát faragtasson le belőle az első orvossal, ha attól jobban érzi magát. A világ szabad és sokszínű, én is pont így szeretem!
A baj akkor kezdődik, amikor képtelenek vagyunk méltósággal és büszkén viselni azt, amiért műtőasztalra feküdtünk. Miért kell tagadni a nyilvánvalót? És utána miért kell olyan otromba ostobasággal magyarázni a történteket, aminek hallatán az orvosi egyetemek és kórházak fertőtlenítő szagú folyosóiról tömeges hahotázás töri meg szeptember első esős napjának álmos reggelét?
A Borsban olvashatják azt a cikket, melyből kiderül, hogy a modell azért műttette meg az orrát, mert súlyos orrsövényferdülése volt, aminek következtében tachicardiát (heves szívdobogást) kapott…
Én is, amikor ezt olvastam. Máig nem tudom, hogy a modell kit akart megtéveszteni a latin szó használatával? Vagy lehet, hogy egyszerűen rosszul emlékezett, és a szinuszitiszre (arcüreggyulladásra) gondolt? Mindenesetre minket nem fog az orrunknál fogva vezetni.
Kapcsolódó cikkünket itt olvashatják.
