Hallottak már ilyet? Pszichológushoz járnak emberek a Facebook miatt! Megáll az eszem! Amerikában meg jajveszékelve telefonálgattak a hatóságoknak, amikor húsz percre leállt az oldal, voltak, akik öngyilkosok akartak lenni! Sosem fogom megérteni őket. Bár...
Az biztos, hogy több időt töltök a Facebookon én is, mint ébren. A telefonom ugyanis éjjel-nappal fel van csatlakozva, így nem csoda, hogy reggel az első dolgom, hogy nyúlok utána: megnézem a friss híreket, miről maradt le a konkurencia, hány fok lesz, majd megetetem Kender Pistát, a gyerekeim tamagocsiját. (Ők nevezték el!)
Fél hatkor előbb megbököm a feleségem, az oldalán – mármint internetes oldalán. Hatkor már rá is írok, hogy csipogjon, rezegjen a készüléke. Kelni kell! A gyerekeim három- és öt- évesek. A napokban kapnak majd táblagépeket, mert a búgócsigát hirtelen lecserélték telefonra. Az enyémre, így amíg ők játszottak, én nem igazán találtam a (virtuális) helyem az otthonomban.
Botival és Benivel egész jól kijövök. Az oviban képek tucatjait posztolják az óvonénik róluk a hálóra. Like-olom. És most kaptak érintőképernyős multimédiás centert is odabent, én már nem tudom, ez mit is jelent. A
fiaimban csak az zavar, hogy még nincsenek fent az oldalon. Így nehéz velük szót érteni. Sokszor zavarban is vagyunk, ha véletlenül hármasban maradunk. Nézünk egymásra, hogy most akkor vajon mi lesz...
A múltkor meg a feleségem tűnt el az ismerőseim közül, úgyhogy meg is ijedtem, hogy szakított velem. Hiába néztem magam mellé az ágyba, ott volt, de az ismerőseim között meg nem. Azért ez fura. Mi lesz, ha észreveszik a közös ismerősök, és megosztják?
Végül is: csak mások ne bökjék meg!
