Volt szerencsém az elmúlt napokban Ausztriában és Olaszországban járni. Az már nem lep meg, hogy az osztrákoknál az ékes németnyelvtudásomat villogtatva magyarul válaszol benzinkutas, bolti eladó és kórházi ápolónő, s Taljánországban is néhol már jó napot a válasz a bon giornóra.
Az viszont, hogy egy Sierra Leone-i bányánál (keresgessék csak a térképen, nem lesz könnyű megtalálni!) is a magyar legyen a „hivatalos” nyelv, az még azért mellbevágó. Igaz, a bánya társtulajdonosa nem gazdasági menekült, mint idegenbe szakadt honfitársaink többsége, hanem egy mindig mindenhol pénzt szimatoló üzletember. (A félreértések elkerülése végett ez nem pikírtkedés volt, hanem az elismerés hangja.)
Dámosy Zsolt nevét persze régóta ismerjük. Ő volt idehaza az első komolyan vehető sportmenedzser, aki remekül egyengette a profi világbajnoki címig Kokó útját (majd lett üzlettársa különféle vállalkozásokban), és volt ő a Fradi elnöke is, igaz, ebbe beletörött a bicskája – mint mindenki másnak is.
A vérbeli üzletemberek azonban, mint a macskák, talpra esnek, vagy ha mégsem, előbb vagy utóbb újra talpra állnak. Dámosy története szerintem példát mutat. Természetesen nem fektethetünk mindannyian milliókat afrikai bányákba, nem előírás, hogy az embernek legyen üzleti érzéke, de amit mindenképpen eltanulhatnánk tőle az az: mindig küzdeni kell a céljainkért, és mindig elsősorban magunkban kell hinni és bízni.
Aki így él, így dolgozik, annak előbb-utóbb teljesülnek a vágyai. Nem feltétlenül egy egymilliárd forintot érő gyémánt formájában, de manapság az sem kis dolog, ha mondjuk el tudjuk vinni a családot nyaralni.
Akár csak olyan helyre is, ahol tényleg mindenki magyarul beszél.
