Vélemény: Bánatmérce

Most mit nyavalyogsz? Nekem sokkal nehezebb.

Hányszor gondoljuk, mondjuk ezt! Megfeledkezvén arról, hogy a bánatnak nincs mércéje. Láttak már kisgyereket keservesen zokogni, mert eltört a kedvenc pohara? Ugyan mit számít egy pohár az életben, mondhatnánk. De ott, abban a pillanatban nagyon is sokat. Nem a tárgy, hanem az a ragaszkodás, amivel a gyermek kötődött hozzá.

Így van ezzel a depressziós is: nem tudja, mitől búskomor, pontosabban mond valamit, de valójában nem arról van szó. Épp onnan ismerhető fel a betegség, hogy a beteg bizonyos eseményekre, neki mondott szavakra vagy emberekre kivetíti a belső feketeséget, lelke minden fájdalmát. Fölösleges vigasztalni, és a jó tanácsok sem sokat érnek. A magam részéről a gyógyszerekben sem nagyon hiszek, bár átmenetileg életmentők lehetnek. Az egyetlen gyógyír, ha van valaki, egy családtag, egy barát, aki vitatkozás és ítélkezés nélkül végighallgatja, azután megpróbál egy kis önbizalmat csepegtetni a szerencsétlenbe.

A megoldást másutt kell keresni. A hitben. Teljesen mindegy, hogy ez vallás, eszme, módszer, közösség, alapítvány – azaz nem mindegy, mert a depressziós, ha hitet kap, fanatikussá válik. Így az is fontos, hogy hite tárgya építő, s ne romboló legyen. Aki képtelen önmagában hinni, annak értelmet, kapaszkodót, célt ad a másba vetett hit. 

Gyakran nem is depresszióról van szó, pusztán lelki kifáradásról, átmeneti rosszkedvről, amit okozhat a stressz, a megfelelési kényszer, a rossz életmód, a hormonok játéka. Nem véletlen, hogy a kamaszok, a változókorban lévők és az idősek vannak kitéve legjobban a veszélynek. Ilyenkor néha elég egy jó szó, az együtt­érzés, annak tudatosítása, hogy nem vagyunk egyedül. Figyeljünk egymásra! 

(Kapcsolódó cikkünket itt olvashatja)