Talán úgy három- vagy négyéves lehettem, amikor először találkoztunk. Egy ideig csak szemeztünk egymással, emlékszem, családi vacsora volt és te a felnőttek asztalánál ültél.
Az első alkalom furcsa volt, gyors és elsietett, igazából egyikünk sem tudta, mit is kellett volna érezni. Keserű voltál, de már akkor megragadtad a fantáziámat.
Utána sokáig szóba sem álltunk, szüleink is eltiltottak egymástól, ami azért valahol érthető volt, fiatalon nem lett volna jó ötlet beleugrani egy ilyen kapcsolatba. De aztán kamaszfejjel újra találkoztunk. Nem volt nehéz, hiszen igazából sosem távolodtunk el, mindig ott voltunk egymás közelében.
Ó, azok a csodás órák a Balatonon, a suli utáni lopott csókok a parkban és a feledhetetlen esték sorozata! Ahogy az a legjobb kapcsolatokban előfordul, nálunk is voltak hullámvölgyek. Szenvedély, fejfájás, szakítások és kibékülések követték egymást.
A „soha többé nem akarlak látni” és a „nem tudok nélküled élni” között örlődtünk éveken keresztül, miközben voltak azért mások is képben. Mégis. Te voltál az, akit soha nem tudtam elfelejteni. Lehettél tőlem cseh, belga, angol, német vagy tüzes magyar, akkor is ugyanaz volt az érzés. Mondjuk Prága azért mindig megmarad nekünk, talán ott voltunk a legboldogabbak együtt.
Most már mindketten öregszünk. Azért még mindig képesek vagyunk féktelenül bulizni, de ma már sokkal jobban esik, ha csak összefutunk a barátokkal egy jó beszélgetésre vagy csendben leheveredünk a tévé elé és megnézzük együtt a meccset. Szép nyugodtan, kényelmesen, mértékkel. Mert valahol itt van a lényeg, ha csak keveset fogyasztunk, akkor sokáig kitart a szenvedély. Azt hiszem, ez világos.
