Nem vagyok sem társadalomtudós, sem embriókutató, de még egy mezei nőgyógyász sem, hogy meg tudjam ítélni, egy terhesség mely szakaszában kell magzatnak és babának nevezni azt a kis valamit, ami egy nő hasában fejlődik.
Vagyis, mikortól számít életnek az élet, s meddig valami kezdeménynek. Hány hetestől nem kell arra gondolni, hogy a biciklizés, a Balatonban pancsolás, az első szerelem vagy bármi más lehetősége vész el…
Bizony van olyan helyzet, amiben felelőtlenség ide, óvszerhasználat oda, igenis nagyon rosszkor érkezhet egy amúgy csodálatos élet. Szokták mondani: ha az első randi „sikerül”, már lenne… Nekem például egy 14 éves gyerekem. Idén ballagott volna el az általánosból. Hogy akarnám-e? Nem tudom.
Tudom viszont, hogy ha akkor lakás és stabil párkapcsolat nélkül, problémás szülők gyermekeként abban a kiszolgáltatott, szégyentől egyáltalán nem mentes döntési helyzetben valaki azzal vádol meg, hogy gyilkosságot követek el, nyilván nem vállalom ezt a felelősséget, és ma a ballagására vásárolnám az ajándékot.
Ugyanígy tennék akkor is, ha valaki az anyai ösztöneimre apellálna, és azzal érvelne, hogy ha már van otthon három, szívtelen vagyok velük szemben is, hogy a negyedik (ötödik, hatodik) nem jöhet.
Egy emberélet kioltása soha, semmilyen körülmények között nem támogatható, azt hiszem, ebben megegyezhetünk mind az abortuszellenesekkel, mind a támogatókkal. Ugyanakkor viszont nem tagadható meg annak lehetősége sem, hogy valaki döntsön. Egy gyereket felnevelni ugyanis ugyanolyan felelősség, mint arról dönteni, megszülessen vagy sem. Sőt adott esetben sokkal nagyobb érettségre és felelősségtudatra vall azt mondani: én ezt nem vállalom!
