Ez egy levélféle, tehát kezdődhetne úgy, hogy kedves H. Zoltán meg tisztelt H. Zoltán, de valahogy egyikre sem áll rá a kezem. H. Zoltán amúgy az a taxis, aki egy langymeleg hajnalon szétcsapott két Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zenészt.
Az Omega dobosának, Debreczeni Ferencnek az orra és a bal keze tört el, a billentyűs Benkő László megúszta, neki csak a keze sérült meg. A zenészek szerint a taxis tehet mindenről, némi buzizás után rendezte le őket, H. Zoltán viszont úgy emlékszik, a két omegás csinálta a balhét, ráadásul ital is lehetett bennük, ő csak megvédte magát.
Szóval, H. Zoltán! Bármi is történt azon a hajnalon, nagyon nincs az rendjén, hogy egy 66 és egy 72 éves embert úgy szétpofoznak, hogy a kórházban kötnek ki. Én például egyetlen olyan indokot sem tudok elképzelni, amely után ököllel lerendeznék egy idős embert.
Ha én taxis lennék, és leállna velem vitatkozni az Omega két legendája, talán még én venném megtiszteltetésnek. Mégiscsak a Benkő meg a Ciki nyomja a sódert azon a hajnalon. Igen, a Benkő meg a Ciki. Persze tudom, erre az a válasz, senki se szórakozzon a taxissal, nem játék, pénzről van szó, na de H. Zoltán! Tényleg az a megoldás, hogy szétcsapjuk a két öreget?
Ha ez lenne, vérben úszna a város, mire beérek a munkahelyemre. Ma reggel például bevágott elém egy kalapos öregúr, fékeznem kellett, hogy megálljak a kocsival. Tudom, akár fejen is vághattam volna egy fém baseballütővel. Vagy ott van az a nyugdíjas néni, aki elém lépett a piros lámpánál Budán. Nem bántottam, pedig ki is szállhattam volna, gyomron rúgom, megtaposom a fejét, aztán nyöszöröghetett volna a mentő kiérkezéséig. De nem tettem. S. Endre vagyok és nem H. Zoltán. És ez a kalapos öregúr és a néni szerencséje…
Kapcsolódó cikkünket itt olvashatják.
