Annyi szomorúság történik a világban, hadd írjak végre egy kedves történetet! Hallották a hős kismalac esetét, aki majdnem a Tiszába fulladt, de csodával határos módon mégis megmenekült? Mint a mesében…
A malacka egy furgon hátuljában üldögélt (csak remélni tudom, hogy nem a vágóhídra vitték), szerencséjére tökéletesen szabálytalanul, vagyis sem ketrecbe nem volt zárva, de póráz sem rögzítette az ülésekhez. A furgon – hogy pontosan hogyan, az lapunk hetedik oldalán olvasható – beleesett a folyóba és süllyedni kezdett. Ez a kis vakarcs viszont nem adta olcsón a bőrét, kiúszott a sebes sodrású, örvénylő habokból, és a parton várta meg megszeppent gazdáját.
Hajtotta a túlélési ösztön, ami valahogy – úgy látom – az elmúlt időszakban egyre kevésbé mutatkozik meg bennünk, emberekben. Sokszor hallani, hogy feladjuk az álmainkat, hogy nem fejezzük be, amit elkezdtünk, hogy a legapróbb problémák hallatán kimenekülünk barátságokból, szerelmi kötelékből ahelyett, hogy bátran szembe állnánk az előttünk tornyosuló gondokkal és hős harcos módjára nekik szaladnánk. Mennyivel jobb érzés töltené meg a lelkünket még akkor is, ha netán elvesztenénk a csatát. Nincs igazam?
Nem szabad, hogy a félelmeink kiöljék belőlünk a legalapvetőbb ösztöneinket még akkor sem, ha úgy érezzük,
a világ összeesküdött ellenünk és semmi sem sikerül. Ha azt gondoljuk magunkról, hogy semmi esélyünk nincs egy másik, jobb és szebb életre, gondoljunk csak bele a bátor kismalac történetébe!
Nulla esélye volt ennek a rózsaszín kis állatnak arra, hogy kijusson egy süllyedő kocsiból, majd kiússzon a sebes sodrású Tiszából. Mégis megtette. Hogy mitől volt ennyire ügyes? Gőze sem volt arról, hogy ez az egész kaland neki nem sikerülhet.
