A szülői munkaközösség (SZMK) fogalmát az argentínai foci-vb miatt ismertem meg. Éppen ideje volt, akkor már 1978-at írtunk, és én még nem tudtam róla semmit.
Abban az évben, júniusban még a napközi foglyai voltunk, ráláttunk az ablakból a térre, az aszfaltos dühöngőre. Rabságunk perceiben úgy képzeltük, addig is, amíg ki nem jutunk innen, az énekterem parkettaszalagja lesz a mendozai stadion zöld gyepe.
A kapuban, a Beethoven és Chopin urak üvegportréi között feszülő falrészen Enderwald Dezső állt (3. b.), enyhe terpeszben. A katedránál kijelölt 11-es pontnál jómagam (3. f.). Büntető jött és a következő percekben értettem meg, miért hallom a folyosón, az ebédlőben, az aulában és mindenhol: Enervált, fiam, kicsit gyorsabban!
Elrúgtam a labdát. Dezső meg se mozdult. Már visszapattant hozzám, mire Dezső kapálózó mozdulatokkal először Beethovent verte le, aztán Mahler, Liszt és Puccini repült, mindannyian a földre huppantak keretestül. Liszt szigorú tekintettel nézett rám az üvegszilánkok alól. Osztályfőnököm elvégezte a papírmunkát. Az SZMK döntése értelmében 120 forintot kellett megfizetnünk felesben, Dezső szüleivel.
Eltelt harmincvalahány év. Ennyi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, az SZMK mást is vegzál, nem csak gyerekeket. Például Pásztor Istvánt. Mert így, Sz. M. K.-ként rövidítik a bírósági iratok annak az asszonynak a nevét, aki a vajdasági magyar vezetőt leköpte. Nyomorúságukban megvezetett emberek között.
Bánatos helyzet. Az is az volt, amikor Gyurcsányt köpték le. Nem mentő körülmény, de nyugaton történt már hasonló. Közös a nevezőjük: a mélyről szivárgó, céltalan düh. És ez a vak gyűlölet legalább annyira elviselhetetlen nyugaton, gazdagon és szépen. Mint lelakva Pesten, betegen, szegényen.
