Az a jó az Eurovíziós Dalfesztiválban, hogy mindig jól ki lehet akadni rajta. Először azért, hogy miért X-et, miért nem Y-t küldjük a versenyre, aztán azon, hogy kik és miért pontozták le a magyar indulót, végül pedig szidjuk egy kicsit a győztest is, aki nyilván azért nyert mert… – és itt valami nagyon okos érvelés következik.
Kállay-Saunders András indítása – leszámítva a verekedési botrányt – idén nem korbácsolta fel az indulato-kat, úgy látszik, már mi sem vagyunk a régiek.
Érdemes viszont a döntő utáni netes kommenteket végignézni. Azért nem végzett a mi fiunk előrébb, mert Orbánék magunkra haragították a németeket, a franciákat, az olaszokat, a norvégokat, nem is beszélve az örményekről, akik nem tudják megbocsátani az azeri baltás gyilkos kiadatását (ezen speciel nem csodálkoznék). De ha így van, miért nem kaptunk a lengyelektől sem pontot? Nem lehet, hogy abban a tizenegy országban, amelyik lenullázott minket, egyszerűen csak nem tetszett a versenydalunk?
Ha már itt tartunk: az eurovíziós fesztiválon a dalok versengenek, nem az előadók. Ilyenformán az a felháborodás, ami végigsöpört fél Európán az osztrák transzvesztita, Conchita Wurst győzelme miatt, érthetetlen. Ő nem azért nyert, mert „szakállas nő” (ami egyébként baromság, hiszen férfi, csak női ruhában, női névvel), hanem inkább annak ellenére, sokak tetszését elnyerve a versenydalával.
Megjegyzem: Conchita sikere a tolerancia sikere is. Az, hogy ő „szakállas nőként” szerepel, nem több, mint egy geg, olyan, amilyenekkel a sztárvilágban nap mint nap találkozhatunk. Azoknak pedig, akik azt mondják, elfogadják a transzvesztitákat (melegeket, biszexeket, transzneműeket…), de legyen ez az ő magánügyük, ne kérkedjenek vele, azt üzenem: akkor legyen az ő véleményük is magánügy, állam és egyház maradjon csendben!
