Tízezer perc: Pallagi Ferenc véleménye

Gaudi az a személyiség, aki gátlástalanul ítél mások fö­lött. Úgy érzi, joga van rámutatni egy felnőtt emberre, és azt kiáltani róla, hogy hazaáruló. Még azt is jogosnak tartja, hogy uszító szavai nyomán a körötte lévő politikai szerencsétlenek gátlástalan hordája nekiesik annak, akire ő rámutat, az arcába üvöltenek, leköpik. Gau­di szerint ez a könnyített eljárás az általa hazaárulónak kijelölt állampolgárnak, hiszen az illető végezhetné a lámpavason is. És Gaudi szerint a lámpavas is rendben van, az is legitim eszköze a hazaárulással kapcsolatos személyi ügyek intézésének.

Az okos gaudik ugyanis mindig, mindenütt felkenve érzik magukat, hogy „feszítsd meg!-et” kiáltsanak, mert tudják, hogy az őket követő csőcselék mindig Barabásra szavaz, nem Jézusra.

Lehet Gaudi a vakhit nevében romboló Savonarola, a barnaingesek mögött rikácsoló, a máglyára Thomas Mannt és Heinét dobáltató Goebbels vagy a reverendáján revolverrel rohangáló, nyilas mocskokat gyilkolásra uszító Kun páter. Vagy más ízlés szerint: a parasztokat urat gyilkolni tanító Lőrinc pap, esetleg a Lenin-fiúkat fanatizáló Szamuely.

A parlamenti szélsőjobbtól egyre többen szorulnak még jobbra. Közöttük már mindig ott lesznek a csalódott, a kidobott, az önjelölt gaudik és köröttük a csőcselék. Már bárki számíthat arra, hogy egy gaudi rámutat, azt üvölti, hogy hazaáruló, és a horda megindul ellene. A gyilkos szellem kiszabadult, és azoknak kellene most visszazárni, akik akarták, nem akarták, maguk segítettek a kiengedésében.