Ha a környéken az összes menzának lőttek, ha nincs kedve főzni, mert az idő drága: csak akkor szavazzon bizalmat egy dobozos ételnek, ha rosszabb állapotban van, mint egy kiéheztetett állat. Ellenkező esetben azt fogja gondolni, félrelépett egy olyan nővel, aki nemcsak ronda, de levakarhatatlan buta is a szegény pára.
„Mivel nem tudtam, hogy ez spenótos, beleettem, és lám, egyáltalán nem volt az íze olyan. Mintha fokhagymás tésztát ennék, és annak ellenére is irtó rossz volt, hogy imádom. Senki ne vegyen ilyet, pláne ne 700 forintért” – írta Péter, akinek munkaköri kötelessége volt, hogy kipróbálja a számtalan ízben kapható office-kaját, mert a főnöke kényszerítette erre a sportra.
Kriszta önként vállalkozott, mert ő egy rátermett nő és nem hátrál meg az ismeretlentől, de bátorságáért cserébe nem volt kegyes hozzá a sorsa. „A Sajtos, parajos farfalle, a szintén megkóstolt Penne arrabbiata, illetve a Retro manufaktúra Lasagna nevű étele pontosan ugyanabban a magyar betegségben szenved, mint az olasznak mondott tésztaételek úgy általában e hazában: a tészta teljesen szétfőtt, melegítés után pedig az egésznek a tetején egybeálló zsíros tömbként csücsül a trappista sajt. Ennyi pénzért persze nem vár parmezános csodát az ember, de azért fűszerezéssel lehetett volna csodát művelni. Sajnos nem sikerült.”
„A spenótos tészta fantáziátlan, az arrabbiata pedig bennem olyan érzést keltett, mintha a szétfőtt pennét nyakon öntötték volna egy kis ketchuppal és karikáztak volna rá zöld pepperoni paprikát. Igaz, legalább tényleg csípett” – foglalta össze Kriszta, aki az egyetlen lány volt, aki hajlandó volt enni ezekből a készételekből, ezért minden szaváért hálásak voltunk, hiszen nem egy zöldsaláta grillezett csirkemellel eszem csak típust igenis megbecsül minden kolléga.
György a szerkesztőség sörnácija, családos ember, a jó minőségű koszt híve. Ha ételről vagy italról van szó, nem ismer kegyelmet, kritizál, és ilyenkor a még a benne élő Puzsér is el tud szabadulni belőle. „A spenótos masni legalább hozta egy kicsit a spenót ízét, a tészta állaga azonban már a takonyszerűségi zónában járt. A sajtról inkább csak a nyúlóssága árulta el, hogy mi. A spenót „leparajozásáért” külön büntetőköröket futtatnék a cégmenedzsmenttel.”
Zsolt még nem feketeöves tesztelő, de ártatlansága és hite az első étel után elveszett az univerzumban. „Nem igazán lehet érezni rajta, hogy milyen ízesítéssel készült, egyáltalán, milyen szándék vezette a kreálót azon túl, betöltsön egy piaci rést” – írta, és hozzátette, nem tudja szeretettel ajánlani, mert nem engedi a benne élő Buddha.
Az erős kezdés után sem jött a feloldás, egy kis jóval kecsegtetés, maradt a színvonal, továbbra is sírtak a csecsemők, sírtak a kiskutyák folymatosan. A Thai currys csirke, rizzsel-ből Péter a dobozon feltüntetett összetevőket hiányolta, száraznak érezte. „Ugyanezért nem iszom a búzasörműfaj legalját, az osztrák Edelweisst sem, mert az is olyan, mintha beleharapnék egy csokor gyöngyvirágba” – írta György, aki már nem volt túl vidám, amikor a konyhában a második dobozba kellett belekóstolnia.
Egy biztos, egyik teszter szerint sem kell azon elgondolkodni, hogy az Indonéz rizses csirke miben más mint a megelőző barátja, hiszen akár ikrek is lehetnének, csak az egyik sótlanabb. „Olyasmi élmény volt ez, mint amikor a barátnőd lenyom egy sztriptízt, még az öledbe is twerkel egy szál madzagtangában, aztán úgy hagy: melegítőt húz, és leül Szulejmánt bámulni a nappaliban. A felizgatás megvan, a kielégülés elmarad” – mondta György, aki állítólag csak elképzelte ezt a jelentet, sosem élte át valójában.
A Penne Arrabbiata a felhozatalt egyértelműen kenterbe verte. A legjobb, és itt most tényleg járnak a szuperlatívuszok, de nem azért, mert ilyen finomat sehol ehet az ember, hanem mert ennek a csapatnak tényleg ez a legjobb játékosa. Volt benne egy mázsányi ketchup, és a chili se maradt le róla. „Lement. A tesztelt ételek közül mindenképpen ez produkálta a legintenzívebb élményt, de csak a chili hatása miatt” – írta Zsolt, aki védekezésből még hozzátette, bár magyar is és férfi is, nincs oda a csípősért.
Ebben a műfajban – mikrózd meg a munkahelyeden és meleg ételt kapsz – találtunk egy nem Foodboxos versenyzőt is, a Lasagne, Retró Manufaktúra termékét, amellyel ugyanaz volt a dolgunk, mint a sorstársaival. Csak meg kellett melegíteni. Péter véleménye annyira lesújtó volt, hogy azt még az internet se bírná el, Kriszta nem etetné meg vele még a négylábú kedvenceit sem. Zsolt szerint pedig nagyon éhesnek kell lenni ahhoz, hogy megegyük ezt, mondjuk az adag tényleg nem csipkekesztyűs úrilányok gyomrára van szabva.
Összegezve: ha az ember éppen éhenhalni készül és sehonnan máshonnan nem tud ételt beszerezni, akkor kiszaladhat valamelyik boltba venni egy ilyen gyorssegélyt. A finnyásabb gyomrúaknak azonban nem ajánljuk, mert egyrészt, mi szóltunk, másrészt nincs élő ember, akit érdekelne valójában miért picsognak miatta.
