"Tudod, amikor az első gyerekem kiment egyetemre, azért imádkoztam, hogy visszajöjjön. Most, amikor a második is külföldre nyert felvételt, már azért imádkozom, hogy csak maradjon kint.”
Néhány hete a Bors a vasárnapi számában egy jegyzetben már foglalkozott a külföldön dolgozó magyarok szavazásának problémáival. Kollégám akkor arról írt, hogy a kormány választási trükkjei közül ez a legocsmányabb (bár az ellenzéknek még ahhoz sem volt elég esze, hogy ezen a ponton támadjon), hiszen gyakorlatilag lehetetlenné teszi sok-sok honfitársunk számára a voksolást.
Kinek van ugyanis kedve több száz kilométert utazni azért, hogy leadhassa szavazatát? Ráadásul joggal él a gyanú, hogy akiknek külföldre kellett menniük új életet kezdeni, vagy új munkahelyet keresni, azok nem túl hálásak annak a hatalomnak, amelyik miatt erre kényszerültek.
De úgy látszik, ennél is rosszabb a helyzet. Ugyan a választási bizottságtól kapott adatok szerint csak minden 16–17. külföldön dolgozó magyar vesz részt a választásokon, de még azok közül is csak kevesen voksolnak, akiknek „helybe viszik” a lehetőséget. (A londoni 80 ezer magyarból hatezernél is kevesebben.) Ennek pedig kimondva-kimondatlanul két oka van.
Egyfelől, hogy sokan úgy éreznek, mint itthoni honfitársaik egy jó része: Orbánt elzavarnák, de Mesterházyt és Vonát a hátuk közepére sem kívánják, s valljuk be, ez eléggé érthető álláspont. Másrészt pedig, s ez még rosszabb talán, sokak már megundorodtak attól, ami itthon megy, magasan tesznek arra, hogy mi történik a hazájukban. Nekik Magyarország már csak az a hely, ahol szerencsétlenebb sorsú rokonaik, barátaik ragadtak.
Egy barátom mondta nekem nemrégiben: „tudod, amikor az első gyerekem kiment egyetemre, azért imádkoztam, hogy visszajöjjön. Most, amikor a második is külföldre nyert felvételt, már azért imádkozom, hogy csak maradjon kint.”
Sírni lenne kedvem.
(Cikkünket itt olvashatja)
