Vélemény: Ítélet helyett

Kérdéseket kell feltennem, szépen sorjában, egyiket a másik után, van elég a tarsolyomban, elvégre egy interjúra felkészülten megy az ember, első kérdés kipipálva, jöhet a második, csak ne sütne a szemembe a nap, olyan meleg van itt a cellában, mint valami kazánházban – hol is tartottunk, Mihály?

Tudom, hogy mi zavar. Mihály sztorija az én sztorim is, az Ön sztorija is, kedves olvasó. Legalábbis félig. A velem szemben ülő férfi nem egy elvetemült bűnöző. Hanem egy átlagember, akinek volt egy felesége, egy csodás kislánya, munkája, amit szeretett, háza, autója, kedvenc könyvek a polcon, kényelmes otthoni papucs, együtt megélt örömök, együtt leküzdött bánatok. Ez volt Mihály élete, ilyen az én életem, és kedves olvasó, ilyen az Ön élete is.

Nézem és hallgatom a velem szemben ülő H. Tóth Mihályt, és azon gondolkodom: gyűlölöm őt? Undorodom tőle? Sajnálom? Arra jutok: egyik se. Inkább félek tőle. Nem, nem is tőle, attól, amit megtestesít. Ebben a ronccsá silányult férfiban az emberi lélek, az elme, az érzelmek kiszámíthatatlansága ölt testet. Ő maga a magyarázat a megmagyarázhatatlanra. Kérdőjel és felkiáltójel a mondat végén. Megkérdőjelezi, hogy az ember minden körülmények között ura lehet a cselekedeteinek. És egyben fájdalmas választ is ad a kérdésre.

Az interjúnak vége. Nyílik a börtönajtó. Kellemes szellő csap az arcomba.