Minden alkalommal, amikor megállóban várakozom az utasok felszállására, egy gondolattal hamarabb csukom be az ajtót. Higgyenek nekem, baromi vicces dolgokat tud szülni!
18 megálló, 24 közlekedési lámpa, 13 jobb és 9 bal kanyar – már fejből végig tudok menni a 66-os villamos vonalán, amit 18 éve vezetek. Kis István vagyok, 51 éves, hivatalos szakmám szerint géplakatos, jelenlegi munkám pedig villamosvezető. Házas vagyok, van két gyerekem, hobbim a horgászat. Szürke egér vagyok a város forgatagában, minden napom ugyanúgy telik. Pár hete meguntam a mókuskerék monoton mozgását, s gondoltam, új szórakozást találok magamnak, hogy feldobjam a hétköznapokat.
Minden alkalommal, amikor megállóban várakozom az utasok felszállására, egy gondolattal hamarabb csukom be az ajtót. Higgyenek nekem, baromi vicces dolgokat tud szülni! A minap jött egy öltönyös brokkoli, aki valamiért nagyon szerette volna elérni a jó öreg 66-ost, ezért – hiába váltott pirosra a zebra lámpája – ő futott, mintha csak az élete múlt volna rajta. Nyomtam a beszállás befejezésére felszólító riasztót, mint süket a csengőt, de kivártam, amíg odaért, és mikor már a lépcsőre emelte volna a lábát, bevágtam előtte az ajtót. Ahogy csilingelve elhúztam a megállóból és belenéztem a visszapillantóba, láttam, hogy majd’ szétrobban az idegtől. Egy picit még meg is sajnáltam az ürgét, de aztán rájöttem: megérdemli.
Épp előtte való nap vesztünk össze az asszonnyal azon, hogy a két gyereknek nem tudjuk megvenni a tankönyveket, és ételre is alig futja már hó végén. Hiába hajtunk mindketten, mint a barmok, az élethez szükséges minimum kitermelése is komoly gondot okoz. Nagy a feszültség, de ez azonnal eltűnik, amikor a megállóban becsukom az ajtókat. Akkor végre én diktálhatok, és ha nekem rossz, nektek sem lesz jobb.
