A társadalom nagy része hajlamos afféle roncstemetőként tekinteni a börtönökre. A rosszfiúk jó helyen vannak a csurmában, rohadjanak meg ott – mondja az utca embere, miközben megfeledkezik arról, hogy egyszer kinyílik a börtön kapuja, s a büntetését letöltő rab ismét szabad levegőt szívhat. Közöttünk fog élni, s természetesen két út áll előtte: vagy visszailleszkedik, jó útra tér vagy ismét elkövet valamit, megváltva ezzel a retúrjegyet a zárkába.
A büntetés-végrehajtás nagyon helyesen arra törekszik, hogy ne élő roncsokat „tároljon” a fegyintézeteiben. Ehelyett igyekeznek lekötni a rabok feles energiáit (ez már csak biztonsági okokból sem elhanyagolható feladat). A fogvatartottak dolgozhatnak és kiélhetik kreatív hajlamaikat is. Sokan a börtönben szereznek érettségit, szakmát, egyesek a vallásban, a hitben lelnek menedékre, másokból pedig előtörhet művészi énjük, s az alkotásban találják meg örömüket.
Talán furcsán hangozhat, de egyenesen tiszteletre méltónak találom, amit például Ambrus Attila véghez vitt raboskodása idején. Képezte magát, a keramikus szakma igazi mesterévé vált, és tudását most a szabad világban kamatoztatja. A megtévedt ember visszatalált a helyes útra. A Bors nemrég egy olyan férfiról is írt, aki kioltotta más életét. A gyilkos a börtönben megtért, ma pedig már szabad emberként, prédikátorként beszél a bűnről és a bűnbocsánatról.
A hírek szerint Péntek László a rajzolásban merült el. Negyven év – ennyit kell a rácsok mögött töltenie – rengeteg idő, de Pénteknek van esélye rá, hogy idős emberként kiszabaduljon. És ha választani lehet, akkor a magam részéről arra szavazok: inkább ceruzát vagy ecsetet ragadjon, mint konyhakést…
