Johnny Firpo: „Mi ez? Hagymás bab?” Charlie Firpo: „Nem. Krumplis hal…” Johnny Firpo: „Fogadjunk! Ha fej, az enyém, ha írás, elfelezzük.” Charlie Firpo: „Én soha nem fogadok. És főleg nagyon nem szeretem, ha valaki a kajámra pályázik…”
Az én korosztályom a Bud Spencer-filmeken nőtt fel, a fentebbi párbeszéd az És megint dühbe jövünk című klasszikusban hangzott el. Hogy a szakállas mackó filmjei bárgyúak volnának? Hát persze. De szerintem nincs olyan ember, akinek a rekeszizmait ne tornáztatta volna meg a pofonok koronázatlan királya. Én tizedszerre, huszadszorra is képes vagyok végignézni egy Bud Spencer-filmet, s azt hiszem, aligha vagyok ezzel egyedül.
A karácsonyi filmkínálatban évről évre ugyanazokkal a mozikkal bombázzák a nézőt a csatornák. Reszkessetek, betörők!, Télapu – kapásból sorolhatjuk azokat az alkotásokat, amelyek biztosan nem hiányoznak az ünnepi menüből. Kicsit olyan ez, mint a karácsonyi gasztronómia: halászlé, töltött káposzta minden esztendőben kerül az ünnepi asztalra. Ismert ízek, ismert szokások – mégsem unjuk őket.
Talán pont ez az ismerős érzés lehet a titok nyitja. Az ismerős érzések komfortérzetet biztosítanak. Kényelem, megnyugvás – másra sem vágyunk karácsonykor. Ilyenkor az emberek nem vevők az idegőrlő thrillerekre, a mély mondanivaló befogadására sem ez a legmegfelelőbb időpont. Önfeledt, gondtalan szórakozás, habkönnyű műsorok, ez pont megfelel a karácsonyi vacsora utáni lazításhoz.
Ilyenkor a gyerekek is tovább fennmaradhatnak, és a szüleiknek nem kell izgulniuk, hogy valami borzalmat adnak a tévében. Ahogy olvasom, idén karácsonykor húsz filmet adnak a jó öreg Piedonétól. Ha az összeset nem is nézem meg, de néhányra biztosan benevezek.
