A nevem nem fontos, a tetteim után ítélnek meg az emberek. A férfiak irigyelnek, a nők szerelmesek belém. Csak a bíró szerint vagyok gyilkos.
Az utolsó szó jogán is azt hangsúlyoztam, hogy a nők nem normálisak. A büntetőtanács elnöke rám nézett, szemében mintha részvét csillant volna irántam, fejében átsuhant egy gondolat: igazad van, barátom, de ezt akkor sem úgy kell lerendezned, hogy megfojtod őket. Még azt is hozzátette, hogy különös kegyetlenséggel.
Nem szeretem, ha minősítgetnek, elvégre a bíró ott sem volt, hát mit tudja ő, hogy mi volt. Már magam sem emlékszem pontosan, mi történt, az utolsó kokaincsík könnyűvé tett, lebegtem, ő pedig nyújtotta a kezét, hogy velem tartson. Pech, hogy helyette a nyakát fogtam meg. Az ítélet ezért az apró tévedésért lett életfogytiglan.
Tudom, hogy rengeteg férfitársam egyetért velem, csak ők papucsban, kutyaként nyüszítenek otthon, tehetetlenül vergődnek feleségük terrorjában. Bezzeg én megmutattam, hogy ki az úr a háznál. A nőkhöz érteni kell, nem pedig behódolni nekik. Mindegyik azt akarja. Egy erős, domináns hím kell nekik, nem egy csúszómászó féreg. Jól néztem ki az újságok címlapján.
Nem csoda hát, hogy egymás után kapom a szerelmes leveleket tőlük. Ki érti ezt? Megfojtottam egy nőt, és mégis én kellek nekik. 38 darab csaj, pontosan ennyien írtak nekem az elmúlt tíz évben ide a börtönbe. Tudom, hogy még sehol nem vagyok ahhoz a pasihoz képest, aki az amerikai halálsoron ül, és csak Nagy-Britanniából száz belé szerelmes nő ír neki levelet.
De az enyémek sem rosszak, valamennyit eljegyeztem szóban, levélben. Ha kijutok, majd választok közülük, mondjuk ezt itt, ni. Nézzék csak, milyen szép a nyaka…
