Álmaimban van munkám. Jól nem keresek, de megélek. Álmaimban nem agresszív autista a gyerekem, boldogan élünk egy kedves kis házikóban a város szélén. Álmaimban nem röhögnek és gúnyolódnak rajtam a munkatársaim, hogy már megint elaludtam az asztalnál.
Álmaimban nem szólnak meg az utcán vadidegenek, hogy részeg vagyok, amikor éppen ismét kékre-zöldre vertem a térdemet, miközben öntudatlan alvásba zuhantam.
Álmomban nem koppan a fejem a hideg, hugyos utcaburkolaton, s nem rosszalló pillantások közt ébredek a pihentetőnek legkevésbé sem mondható alvásból. Álmomban nem mutogat rám ujjal senki, nem tör felettem pálcát a népes nézősereg.
Álmaimban nem keverem össze az álmot a valósággal, ébren pedig sosem álmodom. Nem esek össze mosogatás közben, és a bevásárlás sem okoz gondot, mi több, a kedvenc sorozatomat is végig tudom nézni. Álmaimban még képes vagyok álmodni, mindig kipihenten ébredek, s a vasárnapokat kivéve csak éjszaka alszom.
Álmaimban nincs alvási apnoém, nem produkálok narkolepsziás tüneteket, nincsenek rohamaim és nem kell amiatt aggódnom, hogy az alvás közben agyamban fellépő oxigénhiány miatt egyszer sosem kelek fel többé. Nem szégyellem magam mások helyett, akik kiröhögnek, mit sem törődve azzal, hogy nem egy átbulizott éjszaka miatt esek össze. Álmaimban én röhögöm ki azokat, akik rajtam köszörülik a nyelvüket, s bármikor ki merek menni az utcára.
Akkor alszom, amikor álmos vagyok. Álmaimban én is olyan vagyok, mint bárki más.
