Emlékszem a berzenkedésre, amikor először vezettek be nálunk hétvégi kamionstopot, és lezavarták az utakról a 7,5 tonnánál nehezebb járműveket.
Akkor is tudta mindenki: a fuvarozók tiltakozása jogos. Miért ne dolgozhatna valaki a hétvégén is, ha önálló vállalkozóként családja megélhetéséért gürizik egy évtizedek óta nehéz gazdasági helyzetben tipródó országban?
De tudomásul kell venni: a hazai, európai tranzitországhoz egyáltalán nem méltó közúthálózaton nem férnek meg a Balcsira poroszkáló családi kisautók és a halálosztóként dübörgő tíztengelyes óriások.
Sajnos ez megint bebizonyosodott. Csak egy kamion kellett, hogy most családok tucatjai rettegjenek szeretteikért, vagy zokogjanak kétségbeesve, mert az ő rokonuknak annyi szerencséje sem volt, hogy „megússza” egy „szimpla” bordatöréssel.
A közlekedés halálos üzem, akárki poénkodik is, hogy egy fejére eső virágcserépre is nagyobb az esélye, mert hát ő – ugye – k..va jól vezet. Még Kimi Räikkönen is tehetetlen volna, ha egy bolgár kamion jönne belé hátulról.
Nemrégiben felnőttkorba lépett nevelt lányom szerencsés balesetet szenvedett: barátaival esküvőről hazafelé tartva megcsúsztak a vizes aszfalton egy kamion előzése közben. Kocsijukkal átrepülték a szalagkorlátot az M3-ason este, és megálltak az elválasztó rész mellett, elkerülve a szemből jövők – bármikor lehetséges – halálos csapását.
Amikor megláttam az autót, remegni kezdtem, alig hittem el, hogy karcolás nélkül szálltak ki belőle. Sőt: amikor a nagylány közölte, hogy ő sosem vezet többé, azt szorgalmaztam, hogy minél hamarabb üljön kocsiba, küzdje le félelmét. Ma már nem tenném... Sőt: mindenkit hazazavarnék, hogy üljön inkább biciklire.
Még a kamionosokat is.
