Bizonyára senkit nem vigasztal a tudat, hogy a hollywoodi hírességek többsége is retteg valamitől. Félni, gyengének mutatkozni ma nem trendi. A sikeres emberfia bátor és erős. Még a hétfejű sárkánnyal is szembeszáll. Nincsenek fóbiái, sem rejtett félelmei. Ám ha valaki legalább magához őszinte, akkor bevallja, hogy fél.
Mitől? Mindenki mástól. Van, aki a magasságtól, más a bezártságtól, a sötéttől. Akadnak szép számmal, akik az öregségtől, a haláltól vagy a kiszolgáltatottságtól rettegnek.
Mert a félelmek valahol hozzátartoznak mindnyájunk életéhez. Félünk, hogy elveszítjük szeretteinket, félünk az újtól, az ismeretlentől. Félni márpedig nem szégyen. Még gyerek voltam, amikor hetente legalább háromszor ugyanazzal a buszsofőrrel jöttem haza. A férfi Quasimodóra hasonlított leginkább.
Szegény, nem tehetett róla, de még a hangja is lidérces volt, ahogy bemondta a következő megállót. Télen gyakran előfordult, hogy olyankor kellett vele utaznom, amikor már koromsötétbe burkolózott a város. Ilyenkor, bevallom, féltem. Ma már tudom, nem volt mitől, de azt képzeltem, talán sorozatgyilkos lehet.
Szakemberek szerint az emberi félelmek mélyen gyökereznek. Egyesek szerint öröklött érzelmekre vezethetők vissza, mások úgy vélik, átélt élmények vagy tudat alatti szorongások okozzák. Bár félni nem jó, el kell fogadnunk, hogy az érzéstől nem tudunk szabadulni. Baj akkor van, ha a félelem már annyira elharapódzik, hogy akadályozza a mindennapi életünket. Woody Allennek se legyen nagyobb baja, mint az arachibutyrophobia.
