Valaha a világ 4. legnagyobb tava volt, mára csak halvány emlék maradt belőle

Egykor hatalmas területen kékellett

Az Aral-tó óceáni eredetű vize az 1960-as években 68 000 négyzetkilométer területet fedett be. Az északkelet-délnyugati tengelyű tó hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig elérte a 3000 kilométert is.

Átlagos mélysége 16 méter volt, de legmélyebb pontján 63 métert is mértek. A tóban több mint 1100 kisebb-nagyobb sziget volt, vizében rengeteg féle hal úszkált, ami lehetővé tette, hogy a közelében élő emberek halászattal foglalkozhassanak.

Egy felelőtlen és rossz döntés következménye

Egy szomorú napon azonban a szovjet rezsim a hidegháború idején kidolgozott egy projektet, amely speciális csatornákkal elvezette a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja vizét a szomszédos Üzbegisztán száraz területére, hogy fokozza az odatelepített gyapotültetvények öntözését.

Ily módon a csökkent vízhozam már nem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza az Aral-tó természetes párolgását, amely a Föld legszárazabb éghajlatú térségében található. Ez elkerülhetetlenül a tó pusztuláshoz vezetett. De sajnos itt még nem ér véget a katasztrófa: a gyapot monokultúra kiszorította a terület jellegzetes, gyümölcsön és gabonán alapuló biológiai sokféleségét, ráadásul nagy mennyiségű műtrágyát illetve gyomirtókat használtak, amelyek a tó maradék vizébe kerülve hatalmas területen mérgezték meg a földeket.

Ahol egykor a tó vize csillogott, amely enyhítette a környék zord klímáját, ma steril homokterület és magas hőmérséklet van, a maradék víz pedig egyre gyorsabban párolog el. Már 1997-re az eredeti méretének 10%-ára csökkent, és négy kisebb tóra szakadt. A NASA által készített 2014 augusztusi műholdas felvételei alapján jól látható, hogy az egykori hatalmas tó keleti része teljesen kiszáradt. Ezt a területet ma Aralkum-sivatagnak hívják.

Az igazi vesztesek

Hogy a tó hiánya milyen szörnyű hatással volt a helyiek életre, jól példázza az üzbeginásztani Mujnak városa, amely korábban aktív tóparti központ volt, de mára a tó partjai mintegy 50 kilométerrel eltávolodtak, a lakosok pedig elvesztették megélhetési forrásukat, a halászatot. Délnyugat-Kazahsztánban az Aral nevű kisváros is egyre távolabbra került a víztől.

A víz helyett homokkal kevert szennyező porok maradtak csak a környéken, amelyek a történelem egyik legnagyobb ökológiai katasztrófájáról mesélnek. A mostanra gyakori és heves homokviharok pedig több száz kilométerre szétterítik a szennyező port, veszélyeztetve a talajt is, amelyen megtelepednek. A burjánzó környezetszennyezés miatt itt az országos átlagnál legalább háromszor nagyobb a súlyos betegségek száma.

Kétségbeesett próbálkozások a megmentéséért

Hogy mentsék a talán még menthetőt, 2005 augusztusában megépült egy gát Kazahsztánban az Északi és a Déli tó közé, és így az északi medencében a vízszint 8 méterrel emelkedett a negatív rekordszint fölé. A jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy az északi résznek még van jövője, de a Déli-Aral-tó, amelynek nagy része Üzbegisztánban fekszik, sorsára maradt. A szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futja a tó vízszintjének megemelésére, de ha az északi medence visszanyeri régi vízszintjét, a tervek szerint időszakosan átengednek vizet a déli részbe is.

Ugyanakkor 2010-re a tó korábbi területének jelentős része eltűnt. 2019-ben az egykori Aral-tó öt különálló részre osztódott. A Közép-Aral egy sekély, náddal benőtt hatalmas tó, amely a nyári-őszi időszakban teljesen ki is száradhat. Az eredeti tó 10%-át a néhány kilométerrel távolabbi földalatti forrás még táplálja, amelyet a Korakal-gát és új csatornák védenek. Ennek köszönhetően Aral egykori kikötővárosa, miután már csaknem 100 kilométerre került a tó szélétől, 2015-ben már csak 12 kilométerre volt tőle. A város határában tábla is hirdeti: „Jó hír, a tó visszatér!"

A kazahsztáni hivatal 2021. nyarán bejelentette, hogy az Aral-tó kiszáradt részén egymillió hektáron szakszaulfákat (Haloxylon) terveznek ültetni a régiót érő porviharok megállítására tett erőfeszítések részeként. A folyamat körülbelül 150 évig tartó erdőművelést követelne meg, mire jelentős javulás következhetne be a tó környékén élők életminőségében. De a katasztrófa már megtörtént.

A környezetvédők szerint járható megoldás lenne a terület párásítása is, hogy a lehetőségekhez mérten megőrizzék a tavat legalább a helyi lakosság egészsége érdekében. Talán még van remény, de lehet, hogy a tó története csupán arra szolgál majd például, hogy az ember hogyan ne kövesse el újra és újra ugyanazt a hibát.
(Forrás: marineinsight.com, siviaggia.it, wikipedia.org)