Óriási szegénységben gyógyított a magyar doktor

Miért pont Nigériába utazott gyógyítani?

Kollégám, dr. Csókay András főorvos egy ottani érsektől megtudta, milyen rosszak az egészségügyi körülmények. Onitshában van egy missziós kórház, amit a katolikus egyház tart fenn. Belgyógyászat, sebészet, gyerekosztály van, de idegsebészet nincs, így szakorvosok sincsenek. Először nagy volt a lelkesedés, végül csak ketten mentünk.

Szörnyű körülményekkel szembesültek?

Nagyon alacsony a színvonal, kezdetleges. Európai szemmel elképzelhetetlen. A kórházban annyi műszer van, amennyit Csókay doktor vitt a bőröndjében. Másokat ez tántorított el. Én azt mondtam, ha nem próbálunk meg semmit, akkor biztosan meghal az a sok beteg.

Mi a legnagyobb prob­léma?

Óriási a szegénység. Csak a lakosság tíz százalékának van egészségbiztosítása. Ha valaki nem tudja megfizetni az ellátást, például egy műtétet, akkor azt nem végzik el. Nemcsak a magán-, az állami kórházakban is fizetni kell. Ám mélyen vallásosak, végtelen az úristenbe vetett hitük, valószínűleg ez tartja őket életben. Életkörülményeik kelet-európai viszonylatban is szörnyen alacsony. Mégsem láttam bűneseteket, koldusokat. Mindenki megy a földekre, dolgozik, próbál tenni valamit.

Meséljen a fogadtatásukról!

Nagyon meleg szívvel fogadtak. A kórházigazgató személyesen jött ki elénk az érseki titkárral a reptérre. Szívmelengető az a sok jóindulat, szeretet, bizalom, bátorítás, amit kaptunk. Második nap már köszöntöttek az utcán, a gyerekek jöttek utánam.

Milyen körülmények közt dolgoztak és éltek?

A szállásunkkal, az étkezéssel nem volt probléma. Az ellátásunkat ők vállalták, az utat egy gyógyszercég támogatta itthonról. A munkánkért szeretettel fizettek. A kórházi ellátás színvonala meglehetősen kezdetleges, szegényes. Tizennyolc operációt sikerült elvégeznem, gyerek és felnőtt, gerinc- és koponyaműtéteket. Csecsemőkori vízfejűséggel is jöttek, ez nálunk már alig van, születés előtt kiszűrik és műthető, de Nigériában nem volt ehhez eszköz, nem tudták megvenni. Két olyan gyereket is operáltam, akinek agydaganata ismert volt. A CT-vizsgálatot a szülők még ki tudták fizetni, diagnosztizálták, de a kezelésre már nem volt pénzük, így arra nem került sor. Mi ezeket végeztük el, ahogy tudtuk. Szerencsére sokaknak tudtunk segíteni.

Nem sok szabadideje le­hetett.

Nem. Reggel ötkor keltem, és késő estig dolgoztam. Hétvégente mindig elvittek valahová. Olyan templomokat láttam, ahol több ezer ember zsúfolódott össze, megdöbbentő. Egyikben egykor még II. János Pál pápa is misézett. Lélekben mégis nagyon felemelő volt, a nehéz körülmények ellenére is. Legfontosabb azt megélni, hogy az ember nem mindig az anya­gia­kért cselekszik. Hanem mert öröm a bajbajutottakon segíteni. A legnagyobb ajándék az volt, amikor egy kilencéves kislányt agydaganattal megoperáltunk. Ő egy éve nem beszélt, és másnap már az anyukáját hívta. Azt mondta, ha megnő, ő is doktor lesz.

Biztatásul tudna valamit mondani orvoskollé­gáinak?

Az ottaniaknak ez nagyon sokat jelent. Rengetegen nem tudják megfizetni az ellátást, és segítség nélkül maradnak. Másrészt az európai mércét kicsit magunk mögött kellene hagyni. Mint Albert Schweitzer, aki karrierjéről lemondva Afrikába ment gyógyítani. Egy rozzant tyúkólban kezdett dolgozni, amiből mára több száz ágyas, szupermodern kórház lett. Mi itthon nagyon el vagyunk kényeztetve. Nem is tudjuk, milyen jól élünk. Itt elképzelhetetlen, hogy egy gyereket ismert daganattal nem műtenek meg, én meg a saját szememmel láttam. Ennek ellenére tudnak nevetni, boldogok. Bízom benne, hogy más orvos is megy! Azt hiszem, ehhez kicsit magyarnak kell lenni. Nekünk a vérünkben van, hogy a nehézségek árán is meg kell próbálni. „Ha már itt van a beteg, nem fogom hagyni, hogy a kezem között haljon meg!”