Tamara 38 éves korára túl van egy váláson és sok-sok csalódáson. Tavaly már azt hitte, Géza mellett végre megtalálja a nyugalmat és a boldogságot. Úgy érezte, örökre becsukhatja naplóját.
Március 11., szerda:
Nem vagyok babonás, de úgy érzem, hogy ha Attila huszonnégy óra után sem reagált arra, hogy bejelöltem a Facebookon, akkor egy link alak, akire nekem nincs szükségem. Miért beszélte meg Julcsival, hogy felvehetem a kapcsolatot vele, ha utána meg magasról tesz rám? A büdös francba, ilyenkor úgy gondolom, minden férfi egy szemét alak.
Március 12., csütörtök:
Olyan vagyok, mint A bagdadi tolvaj filmben a mesebeli dzsinn. Bezárták egy palackba, és elhatározta, hogy aki kiszabadítja onnan, gazdaggá teszi. Ezer év után viszont olyan dühös lett, hogy eldöntötte: megöli azt, aki megszabadítja börtönétől. Na, így vagyok én is. Most már azért várom, hogy Attila visszajelöljön, hogy elküldhessem melegebb éghajlatra.
Március 13., péntek:
Még hogy szerencsétlen nap! Attila visszajelölt, s bár tényleg nagyon dühös voltam rá, olyan kedvesen írt, és olyan kedvesen mesélte el, hogy két napig vidéken volt, és bedöglött a laptopja, hogy minden haragom azonnal elpárolgott. Tényleg helyes férfinak tűnik, van két tizenéves fia, és bár csak két hónapja vesztette el a feleségét, nem tűnt búskomornak. Lehet, hogy mégis lehet ebből valami?
Március 14., szombat:
Liza persze azonnal levette, hogy van valami: Anya, úgy látom, hogy ma nem lehet hozzád szólni, csak csetelsz. Szégyelltem is, hogy amikor az ebéd után érdeklődött, odavetettem neki: rendelj pizzát! Attila elmondta, hogy a felesége három éve szenvedett autóbalesetet, azóta kómában feküdt, megmondták, hogy nincs remény a felépülésre. Tulajdonképpen még életében meggyászolta.
Március 15., vasárnap:
Nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy az ünnepnapon ne a gép előtt görnyedjek. Lizával és két osztálytársnőjével elmentünk kirándulni. Libegővel felmentünk a Jánoshegyre, onnan átsétáltunk a Normafához, és visszagyalogoltunk a kocsihoz, Zugligetbe. Élveztem a természetet, nagyon jól éreztem magam – és csak néha gondoltam Attilára.
Március 16., hétfő:
Na, mi van? – fogadott az irodában Julcsi, és bár sokat köszönhetek neki, nem szeretnék túl sokat elárulni. Ő persze nem érte be a „majd meglátjuk” formulával, és duzzogva közölte, hogy ha ilyen vagyok, majd Attilánál rákérdez. Apropó Attila: ma először beszéltünk telefonon, a hangja is nagyon kellemes és megnyugtató. Ilyenkor szólal meg nálam a vészcsengő: túl szép, hogy igaz legyen.
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
