Édes titkaim – Az én édes zongoratanárnőm

Andor:
Mostanában egyre többet gondolok a múltra. A fiatal koromra. Bevillannak képek, mozdulatok, illatok. Egy nagy barna szemű lány még az elemiből. Egy csók, ami itt csattant el a Tabánban, vagy egy érintés, ami talán véletlen volt, de egy életre bennem maradt. Hetvenöt éves vagyok. Valljuk be, nincs sok hátra. Két éve? Három? Esetleg öt? Egyedül élek. Az emlékeimnek élek. És van egy visszatérő emlékem egy lányról.

Zsanettnek hívták. Zsani, a zongoratanárnőm. A szüleim ugyanis – isten nyugosztalja őket – zongoraművésznek adtak volna. A mi családunkban mindenki zenélt. Apám hegedült, anyám hárfázott, az öcsém trombitázott. Nekem a zongora jutott. Talán még szerettem is, de előttem van, mennyire nem örültem, mikor tizennyolc éves koromban apám azt mondta: fiam, ebből így nem lesz konzervatórium, neked zongoratanárra van szükséged. Megadtam a címet is, ahová mennem kellett. Már előre elképzeltem, egy öreg, cigarettafüstbe burkolózó szipirtyó fog várni, és azzal fogja kezdeni, az én újaim alkalmatlanok a hangszerhez. A harmadik emeletre kellett felmennem. Becsöngettem. Amikor egy szőke, hosszú hajú lány nyitott ajtót, azt hittem a szipirtyó lánya lesz az. Majd bevezet hozzá és soha többé nem látom ezt a fehér, bársonyos bőrű csodát.

– Szia, már vártalak! – mondta. Én meg csak álltam, és úgy éreztem, ez valami vicc, mindjárt félre lökik és ott lesz a banya teljes életnagyságban. Nem így történt. A szőke szépség volt a zongoratanár. Később aztán az úrnőm, mindenem. A magamfajta, tizennyolc éves fiú, aki csak próbálgatja a szerelmet, nem kaphatott volna csodálatosabb tanárnőt egy huszonhét éves lánynál. Ettől a naptól kezdve óramű pontossággal megjelentem a heti zongoraórán, és vártam a pillanatot, amikor lehet köztünk valami. Sokáig semmi nem történt. Aztán egyik délután közölte, ma nem lesz zongoraóra, sétálni megyünk. Egészen a Lánchídig sétáltunk.

Leültünk egy padra, ahol némileg váratlanul megkérdezte tőlem:

– Ha tehetnéd, megcsókolnál? Csak néztem rá, magamban ordítottam, hogy igen, de nem volt időm válaszolni. Hozzám hajolt és egy leheletfinom csókot adott a számra. A következő zongoraóra is elmaradt. A Margitszigeten sétáltunk. Aztán megint nem sikerült eljutnunk a zongoráig, a harmadik alkalommal ugyanis az ágyában kötöttünk ki. Kezdő voltam, suta, bátortalan. Ő viszont tudta mit akar tőlem, azt pedig főleg, mivel tud elvarázsolni. Úgy éreztem, mindennel, de azt különösen imádtam, mikor szeretkezés közben a számba harapott. Csak úgy, mindig váratlanul. 

Szegény szüleim közben azt gondolták, az ő édes kicsi fiúk olyan szorgalmas, biztosan felveszik a konzervatóriumba. Hiszen lehet eső, lehet sár, mindig megy a zongoratanárnőhöz. Aztán persze nem vettek fel. Sőt, úgy rúgtak ki a felvételin, hogy a lábam sem érte a földet. Apám felmentett, azt mondta, biztos azért mert nincs kommunista a családban. Aztán történelem, magyar szakos tanár lett belőlem. Zsanihoz már nem kellett járnom. De azért még jártam. Aztán mikor megismerkedett a későbbi férjével, már nem mentem. Tíz évig nem is láttam. Akkor is csak egy pillanatra. A körúton sétált velem szemben. Az oldalán a férje, meg két gyerek. Rám nézett, mosolygott, aztán ment tovább.

Most pedig itt ülök 75 évesen, fáradtan azon a padon, ahol először megcsókolt az én Zsanim. Soha nem mondhattam el neki, hogy ő volt az első és utolsó szerelmem...

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!