Megint tavasz van. Ezt nem abból gondolom, hogy leesett az első hó, lefagyott Nagykovácsi és nem látni a ködtől, hanem mert vetési tervet készítettem. A szobában szanaszét, kiterítve valamennyi vetőmag a földön. Ígéretes látvány!
Az is itt van, ami tavalyról maradt, az is, amit én raktam el. Szóval annyi magom van, hogy a következő három évben biztosan nem kell vennem. Csak finomítok, neme-sítek.
Idén azonban okosabban teszem majd, előrelátó módon figyelembe veszem azt is, hogy csak két kezem nőtt, hogy emberek közé szeretnék járni, munkahelyem van és komoly terveim is nyárra. Mert dolgom van. Mert jeleket kaptam.
Na, csak kicsúszott. Igen, értem a szkeptikusok álláspontját és bizonyos szögből – mindig volt bennem egy csepp skizofrén hajlam –, kívülről magamat hallgatva, el tudok csodálkozni ezen a mondatomon. De egy másik aspektusból, ha csak picit áthuzalozom az agytekervényeimet: miért ne lehetnének mondjuk, éppen jelek? Egy csomó dologról nem tudtunk mindeddig bizonyosságot szerezni, és mégis milliók hite a Földön.
Tudja valaki, hogy aki először állította, hogy vannak jelek az életünk során, az honnan vette? Ki figyelt fel rájuk, ki írta le? Jelek emlegetése nélkül nőttem fel, most pedig már nehéz úgy egy beszélgetést folytatni egy épeszű emberrel, hogy ne kerüljön szóba a sorsfordító spiritualitás. Nem létezik racionálisabb ember nálam. Ha valakitől, hát tőlem igazán távol állt ez az egész, és zsigerből elutasítottam. De olyan intenzitással döngölik belém a mindennapok, hogy már visszhangzik a fejem.
Útjelző táblák, véletlen találkozások, furcsa ismétlődések, emberek, mondatok, újra és újra. Hát jó. Kipróbálom. Nekifutok, nézzük meg.
A jelek egy távoli kontinensre mutatnak, írásra, tanulásra a többit meg csak érzem.
De olyan intenzíven, hogy már nem tudom nem észrevenni, figyelmen kívül hagyni. Nyáron nekivágok!
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
