Viola Szandra: szexualitásom története

Szeretkezés. Az ondó, a nyál és a vér döbbenete mutatta meg a test szentségét. Azt tudtam megszeretni, a jellegzetes szagot, ami a frissen nyírt fű illatára emlékeztetett, az ormótlan orrot, a tágas sebeket a háton, rubint varrégköveket a szúnyogcsípések helyén. Küzdöttem ezért a testért, öregedni kezdtem a félelemtől. Zsugorodó test lettem, érintés-üres test, ráncos zsák szája, embrió. Talán másik idő lakozik ebben a másik testben, gyorsabban pörgő, zabolátlanabb. Féltem, hogy elhalad mellettem, hogy nem vesz észre, hogy tud nélkülözni.

Eddig nem szívesen foglalkoztam a csillagokkal, az a szerelmesek dolga, meg a költőké – gondoltam, ragadós, közhelyes duma mind. Ráadásul sosem tudtam eldönteni, hogy nemes egyszerűséggel szépek vagy inkább giccsesek, akárcsak a naplementék. Az ember nem szívesen fest le vagy fotóz vörösen, lilán páváskodó felhőket, titkon mégis szívdobogva figyeli a természet giccsjátékát. Most mindezek nem idegesítettek többé, sőt fenséget éreztem, ahogy megsejtettem az ég magasmélységében a túlnanit.

Szédített a felém zuhanó ragyogás.

Olyan dolgokat kezdtem nőiesnek találni, amiket eddig soha, például a szelíden rengő, anyai hájat.

Gyönyörködtem a nagymamámban, ahogy a lavórban kuporogva suvickolja magát, felhabzik a húsa és fehér és kenyér… és abban, ahogy a nagypapám, mint egy gyufaemberke hajol fölé, majdnem eltörik ebben az elhajlásban, és ahogy megmossa a hátát, remegő kézzel, óvatosan, nehogy túlságosan közel kerüljön, nehogy túlságosan megmarkolja a húst, nehogy lángra lobbanjon törékeny teste, talán túl sem élné a szenvedélyt… Elképzeltem, hogy érzi tenyere alatt, ahogy a meleg vízben tágulnak nagyanyám erei, ahogy szökik ütőereiben a vér, az élet föl-le. Elképzeltem, ahogy letörli arcát, bőrén a kitágult pólusok, mint sajton a lyukak. Nagyanyám bőre nagy, lágy, szivacsos szerkezetű sajt és gömbölyded az arca és a térde, a kontya gomolya vagy parenyica. Elképzeltem, hogy nagyanyám az étel, szinte le lehetett kanyarítani melléből egy darabot, s azzal táplált minket, mindannyiunkat, anyámat, nagyapámat, engem…

Mindig gyönyörűnek találtam, ahogy nagymamám még most is, ennyi év után is illendően elfordul, mikor öltözködik, s mint egy plüssállat szaladgál rózsaszín törülközőbe csavarba, mamuszban és hajcsavarókban. Láttam a szemében a szégyent, a görnyedt, lompos, ősi szégyent, amit kutyák szemében is észrevenni, amikor vizelnek. Lopva mert csak nagyapámra nézni. Telefonon sokszor hallottam szemérmetlenül csacsogni, de a test a test előtt szégyenkezett. A lélek nem viselkedik, alakoskodik, de a testnek idő kell. Ez a titok, a csend, az őszinteség, az óvatosság, a gond, ebből születik az elevenség, ebből a szerelem.

Ha több kell az átlagosnál, keresse a Borsot a Magazinokkal!