Kánya Kata: megromlott kapcsolatban magányosak a párok

Meg tudná tippelni, mennyien élhetnek magányosan hazánkban?

Azt tudom, hogy a felnőtt lakosság 17-18 százaléka egyedül él. Ez körülbelül kétmillió embert jelent. És ebben az adatban nincsenek benne azok, akik még egy háztartásban élnek, de már megromlott a kapcsolatuk.

A nők vagy a férfiak mernek előbb külső segítséget kérni a boldogságuk felkutatásához?

A nők bátrabbak, de ez nem jelenti azt, hogy közöttük több az egyedülálló. A férfiak nehezebben szánják rá magukat a segítségkérésre. Evolúciós gyengeségnek, a férfiképükkel összeegyeztethetetlennek tartják, ha egyedül nem boldogulnak. Azok, akik a rendszerváltás után szocializálódtak, úgy 40-45 éves korig bezárólag könnyebben jönnek hozzám. Úgy vannak vele, ha fitneszbérletet akarnak, edzőterembe mennek, ha gyorskaját, úgy ­gyors­étterembe, ha párt, akkor társkereső irodába. Másfajta szemléletük van.

Emlékszik a legfiatalabb és a legidősebb szerelemre vágyó ügyfelére?

Természetesen. A legidősebb egy nyolcvanöt éves úr volt, aki hatvan esztendőt élt boldog házasságban a feleségével, majd megözvegyült. Eljött hozzám és azt mondta, nem tud az üres lakásban élni, társat szeretne maga mellé. Megismerkedett egy hetvenvalahány éves asszonnyal, és óvatosan, lassú léptekkel haladva egymásra találtak. Fiatal ügyfelem nagyon sok van, ők a huszonéveik közepén tartanak. Elvégzik az iskoláikat, munkába állnak, és nincs idejük az ismerkedésre. Van olyan fiatal férfi, akinek a mamája jár be az irodába kiválasztani a katalógusból a lányokat, mert ő maga rengeteget dolgozik, és munkaidőben még erre sem tudna elszabadulni.

A mai, modern világban már teljesen elfogadott, ha valaki regisztrál egy társkereső irodában?

Az emberek egy része hajlamos arra, hogy ezt cikinek tartsa. Az összejött párok többségének van egy ­fedő­sztorija, hogy hol és mikor ismerkedtek össze, hogyan szerettek egymásba. Nehezen ismerik be, hogy segítségre volt szükségük, mert sokan azt hiszik, elég, ha belépnek egy szobába, és a másik szemébe nézve ráeszmélnek: megvan az igazi. Sokszor érkezik egy-egy virágcsokor, egy tábla csokoládé, megköszönvén a közreműködésemet, de nincs minden esetről tudomásom. Sokan vannak, akik azért jönnek hozzám, mert a barátaik, rokonaik már sikerrel jártak nálam. Ez is jó visszaigazolás.

Ön szerint min áll vagy bukik egy kapcsolat sikere?

A párkapcsolatok ­működé­séről semmit nem tudnak az emberek. Ez kemény munka. A statisztikák azt mutatják, hogy a kapcsolatok 70 százaléka kommunikációs problémák miatt megy tönkre. A felek megalkudnak, nem tudják érvényesíteni az akaratukat. Rossz generációs mintát visznek magukkal a viszonyaikba, és azt hiszik, úgy kell szeretni a másikat, ahogy ők szeretnék, hogy őket szeressék. Azt viszont nem tudjuk, hogy a másik szeretettankjába mit kell tölteni, hogy működjön a dolog. A szexuális problémákat is a kommunikációs nehézségekre vezetném vissza. A legtöbbször a felek bizonytalanok, hogyan osszák meg a másikkal a vágyaikat.

Tegyük fel, eldöntöttem: bejelentkezem önhöz, mert magányos vagyok, társra vágyom. Mi történik az első telefonbeszélgetésünk után?

Mindenkivel leülök személyesen beszélgetni. Látnom kell, hogy az illető miért van egyedül. Azért, mert életének épp ezen szakaszában tart, vagy valami baj van vele? Ezt nekem kell eldöntenem és azt, hogy tudok segíteni vagy sem. Párterapeutaként az akut problémákra tudok gyógyírt. Gátolja a párkeresést egy gyerekkori trauma, egy rossz beidegződés, a szokások és még sorolhatnám. Sokan egyébként nem is tudják, hogy baj van velük.

A beszélgetés után a kérdőívek kitöltése következik, saját magukról és a vágyott társ paramétereiről. Ez nagyon fontos. Itt már eleve szelektálódik a lista, hisz aki például nem akar gyereket, nem illik olyanhoz, aki viszont szeretne. A tagok tízévenkénti korcsoportokban találhatóak a katalógusban, és mindenki maga választja ki, kivel van kedve megismerkedni. Fontos, hogy nem jár le a tagság. Mindenki addig keresheti a társát, amíg meg nem találja az igazit. Nem sürget senkit az idő múlása.

Kinézek magamnak egy jóképű fiatalembert, és már sínen is van a dolog?

Nem. Munkát kell tenni a találkozásokba, ez időigényes folyamat. Aki többet akar megtudni a másikról, és érdekli a véleményem, annak elmondom, de nem adok tanácsot, és nem tudom megígérni, hogy az lesz az igazi társa, akit kiválasztott.

Ha ön úgyis mindenkivel beszélget, akkor biztos érzi, ha két ember összeillene. Szokott a megérzéseire
hallgatni?

Nem igazán. Gyakran előfordul, hogy ránézek egy párra, és arra gondolok, nekem soha az életben nem jutott volna eszembe egymásnak ajánlani őket. Elképesztő, kik tudnak egymásba szeretni. Ettől ­reménykeltő a párkeresés. Én már nem lepődök meg semmin. Az elmúlt tizenhét év, mióta működik az irodám, felülírta az észérveket.

Önnek sem elsőre sikerült megtalálnia élete párját. Sőt másodikra sem.

Nincs ezzel semmi baj. Ha negyven éve élnék boldog ­házasságban, gondok nélkül, nehezebb lenne beleélnem magam mások problémájába, tapasztalatom sem lenne. A jó és a rossz dolgokat egyaránt meg kell élnünk az életben, enélkül nehezebben menne a másiknak való segítés is. Az élet a legjobb forgatókönyvíró.

Mit szólna ahhoz, ha a lánya egyszer csak azzal állna elő, Anya, én a társkereső irodádban szeretném megtalálni a nagy őt?

Az nagyon vicces lenne, de ha szeretné... 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!